A Mentőkórháztól a háziorvosi rendelőig

Az orvosi hivatás olyan választás, elköteleződés, ami rendszerint már egészen fiatal korában ott bujkál az ember gondolataiban. Önre igaz ez az állítás?

– Nem teljesen! A pályaválasztás idején abban biztos voltam, hogy vagy matematika-, esetleg fizikatanár, vagy orvos leszek. 1977-ben érettségiztem a Piarista Gimnáziumban, ahonnan akkortájt nehéz volt bejutni a tanári szakra, a hatalom úgy gondolta, egy piarista növendék a katedra mögött nem lenne jó hatással a szocialista ifjúság szellemi fejlődésére. Mégis a saját döntésem volt, hogy az orvosi hivatás mellett köteleztem el magam. Később egyébként kiélhettem a tanítási vágyamat, hiszen volt egy olyan szakasza az életemnek, amikor mentőtechnikusoknak belgyógyászatot, fogorvoshallgatóknak pedig sürgősségi orvostant oktattam.

Hogyan indult a pályája?

– A SOTE elvégzése után mentőorvosként kezdtem dolgozni, ami nagyon jó iskola. Amit ott élesben megtanul az ember, az készséggé válik, a mentőzés ráadásul felkészít az azonnali döntésekre. Annyira tetszett ez a munka, hogy a mentőorvosi szakvizsgát is letettem, az ehhez szükséges gyakorlat egy részét a János kórházban teljesítettem. Egy rövid vargabetűt követően a Mentőkórház belgyógyászatára kerültem, ahol a sürgősségi ellátáshoz kapcsolódva belgyógyászati betegekkel foglalkoztam. Közben igyekeztem képezni magam, és a belgyógyász szakvizsgát is megszereztem.

Miért cserélte fel a kórházi munkát a háziorvosira?

– Félig-meddig kényszerűségből; 1998-ban négy háziorvosi praxist hirdettek meg az első kerületben, s mivel a Mentőkórház felett már ott lebegett a megszűnés réme, ezért – bár nehéz döntés volt – megpályáztam az egyik állást. Akkor már a környéken laktunk, így amikor megkaptam a megbízatást a Csalogány utcai rendelőben, tulajdonképpen hazatértem. Közben részmunkaidőben 2004-ig a Mentőkórházban is dolgoztam, mert nehezen tudtam elszakadni a kórházi munkától. Később megszereztem a háziorvosi szakvizsgát, sőt a Maros utcai szakrendelő vezetőjeként egy egészségügyi szakmenedzserképzést is elvégeztem.

A Maros utcai szakrendelőből a hegyvidéki betegek is jól ismerik. Mióta vezeti az intézményt?

– Az első kerületi önkormányzat népjóléti bizottságának elnöke 2002-ben keresett meg azzal, hogy lépjek a szakrendelő nyugdíjba vonuló igazgatóhelyettese helyére. Rövid gondolkodás után elfogadtam a felkérést, így kerültem Kovách Gergely főigazgató mellé, és láttam el 2004-ig az alapellátással kapcsolatos feladatokat. Kovách Gergely 2005-től már nem vállalta a főigazgatói teendőket – a nyugdíjazása után először megbízott, majd a sikeres pályázat után kinevezett vezetőként a mai napig irányítom az intézményt.

Mit érdemes tudni a szakrendelőről?

– Korábban a Szent János Kórház kihelyezett részlegeként működött. A kilencvenes években szóba került a bezárása, 1997 nyarán ezért döntött úgy az első kerületi önkormányzat, hogy átveszi és tovább üzemelteti. Mivel a tizenkettedik kerület területén vagyunk, rengeteg a hegyvidéki páciensünk, mindig szívesen fogadjuk őket.

Milyen feltételekkel járhatnak önökhöz a hegyvidékiek?

– A beutalóköteles rendelésekre háziorvosi beutalóval, egyébként pedig mindenfajta megkötés nélkül. Több rendelésre ugyanakkor időpontot kell kérni, ezért érdemes a honlapunkon előzetesen tájékozódni. Sajnos van egy reményeim szerint csupán átmeneti korlátozás, jelenleg ugyanis a kapacitás szűkössége miatt vérvételre csak első kerületi vagy első kerületi orvos által küldött beteget tudunk fogadni. A tárgyalások jelenleg is zajlanak a laborszolgáltatóval, szeretném elérni, hogy a gyakori, de kevésbé költséges vizsgálatokra ismét jöhessenek a tizenkettedik kerületiek. Amint ez sikerül, azonnal tájékoztatjuk a hegyvidéki háziorvosokat, akikkel egyébként – a Hegyvidéki Önkormányzathoz hasonlóan – példamutató az együttműködés.

Munkájától függetlenül is van kapcsolata a Hegyvidékkel?

– Tősgyökeres budai vagyok, féléves koromban jöttünk szüleimmel a Víziváros második kerületi részébe. Sokáig hű voltam ehhez a városrészhez, húsz éve is csak néhány száz méterrel odébb, a tizenkettedik kerülettel szintén határos első kerületbe költöztem. De hogy még szorosabb köteléket is mondjak: a nagyobbik lányom védőnőként a Hegyvidéken dolgozik.

Hogyan fogadta a polgármesteri elismerést?

– Mit sem sejtve mentem el a Semmelweis-napi ünnepségre, hiszen mint jó szomszéd mindig örömmel veszek részt a hegyvidéki programokon. Nagyon meglepődtem, amikor meghallottam a nevem a díjazottak között. Hálás vagyok érte, hiszen egy másik kerületből, „kívülről” jött elismerés mindig különös örömet okoz. Ugyanakkor úgy értékelem a díjat, hogy nem elsősorban a személyemnek, sokkal inkább a mögöttem álló csapatnak, az egész intézménynek szól.

Knp.