A matematika lenyűgöző tudomány, kaland, művészet

Mikor döntötte el, hogy matematikatanár lesz?

– Amióta az eszemet tudom, a matematika állandó része volt az életemnek. Egy-egy nehezebb feladatra úgy tekintettem, mint egy jó fejtörőre, rejtvényre, és hihetetlen boldogságot okozott, ha megoldottam. Az egyetemen is elsősorban a matematika mint tudomány érdekelt, a tanításra kevésbé gondoltam. Közben az élet úgy hozta, hogy már az egyetem alatt kiderült számomra, és a visszajelzések is azt igazolták, van tehetségem ahhoz, hogy a matematikatudásomat és a tantárgy iránti rajongásomat másoknak is átadjam.

Elég sok az olyan tanuló, akinek már az általános iskolában meggyűlik a baja a matematikával. Ennek ellenére a diákjai úgy beszélnek róla, mint kedvenc tantárgyukról. Mi ennek az oka?

– A motiváció nagy része a pedagóguson múlik. Fontos a tanár maximális felkészültsége, ezt a gyerekek megérzik. Ki kell ábrándítanom mindenkit, aki valami hókuszpókuszt vár arra a kérdésre, hogy mitől lesz valaki hosszú távon jó tanár, mert a válasz nagyon „egyszerű”: rengeteg munka, befektetett energia, véget nem érő készülések éjszaka és hétvégén is, a heti negyven óránál sokkal több időráfordítás szükséges. A felkészültségen túl viszont az egyik legfontosabb talán, ha a diákok látják, hogy a tanár imádja a tantárgyát, mert véleményem szerint a saját lelkesedésével tud a legjobban motiválni, inspirálni. Szerintem a matematika, azon túl, vagy éppen azzal együtt, hogy lenyűgöző tudomány, egyben kaland, szépség, művészet, kreativitás, gondolkodásmód, s még hosszasan sorolhatnám, hogy mi minden együtt, és én ezt szeretném megmutatni a tanítványaimnak is.

Milyen érzés volt átvenni az Ericsson-díjat és az amerikai Massachusetts Institute of Technology egyetem Inspiráló Tanár elismerését?

– Természetesen nagyon boldog voltam! Nekünk, tanároknak, arról szól az életünk, hogy állandóan dicsérünk – legalábbis én nagyon fontosnak tartom a dicséretet –, ezért talán érthető, hogy jólesik, ha néha minket is megdicsérnek, ha visszajelzést kapunk arról, hogy amit csinálunk, az jó, fontos, értékes. Ezek a díjak azért is mérföldkövek a pályámon, mert hivatalos és nyilvános visszaigazolásai annak, amit a jelenlegi és volt tanítványoktól s szüleiktől négyszemközt, vagy szűk körben, levélben, vagy személyesen már számtalanszor megkaptam, és amelyektől – őszintén bevallom – még ennyi év után is minden alkalommal meghatódom. Nekem az is nagyon fontos volt, hogy ezeket a díjakat a Városmajori Gimnázium tanáraként vehettem át, mert úgy érzem, rajtam keresztül az iskolában folyó munkát is elismerték. A tanítás ugyanis egyszemélyes és közösségi munka egyszerre. Amikor bemegyek az órára, akkor abban a negyvenöt percben egyedül vagyok, csak magamra, a saját felkészültségemre számíthatok, és mindent meg kell tennem, hogy az adott tanulócsoport a maximumot kapja. Ezt azonban csak akkor és csak azért tudom elérni, mert a többi órán a többi kollégám ugyanígy gondolja. Szerintem egy gyerek akkor tud reálisan pályát választani, ha reális döntési lehetősége van, ennek pedig alapvető feltétele, hogy minden őt tanító tanár igyekszik bevezetni a saját szakterületének rejtelmeibe, megmutatni annak szépségeit és nehézségeit is. A „VMG” kiemelkedő eredményei szerintem a tanárok egyéni munkájából és a másik munkájának támogatásából, elismeréséből, a kollégák összedolgozásából adódnak.

Beszélgettem a volt diákjaival: Perczel János mestertanárnak, míg Mécs Anna vérbeli tehetséggondozónak tartja. Azt is sokan említették, hogy bármikor felhívhatják, mindig szívesen segít. Minek köszönhető, hogy ilyen jó a kapcsolat önök között?

– Nagyon szerencsés vagyok, az évek során minden csoportommal jó viszonyt sikerült kialakítanom. Az órán rend és fegyelem van, de jó hangulat. A tanítványaim biztos jobban el tudnák mondani, szerintük ez minek köszönhető, de valószínű, hogy a temperamentumom, életvidám természetem is hozzásegít ehhez. Amikor végül is a tanári pálya mellett döntöttem, azt mondta a nagymamám, hogy akárhány éves is leszek, amíg tanítok, soha ne felejtsem el, én milyen voltam, miket éltem át, milyen gondolatok foglalkoztattak, amikor annyi idős voltam, mint a tanítványaim. Minél idősebb leszek, annál fontosabbnak érzem ezt a tanácsot, és talán ennek is köszönhetem, hogy megértem a problémáikat, s még a szigor és az esetleges szidás mellett is érzik, hogy nagyon szeretem és megértem őket.

Mik a tervei? Mikor mondja azt, hogy mindent elért, amit szeretett volna?

– „Mindössze” annyi tervem van, hogy mindent ugyanígy szeretnék folytatni. Viszont szerintem a tanári hivatásban az a kijelentés, hogy „mindent elért”, nem értelmezhető. Minden nap új kihívás, rengeteg felemelő pillanat, és a tanítványok tudásának gyarapításában a határ a csillagos ég. A tanítás nem a tanárról, hanem a tanulóról szól, ezért nem az érdekes, hogy én mit értem el, hanem az, hogy a diákjaim mit tudnak elérni a segítségemmel. Nekem az a legnagyobb siker, hogy a tanítványaim örömmel jönnek az óráimra, szívesen maradnak ott délután a szakkörökre, nagy részük olyan egyetemre megy, ahol a matematikának fontos szerepe van; egyetemistaként is megkeresnek, szívesen találkoznak velem, kikérik a tanácsaimat. Évekre visszamenőleg rendszeresek az „Era mama matekcsoport”-találkozók, néha egy-egy esküvővel összekötve.

Boussebaa Mimi