„Azzal kell álmodni, amit szeretsz”

„Ha ezer kilométerrel keletre születek meg, talán éppen Ulanbatorba, ma éppen kumiszt erjesztenék valamelyik jurtában…" – írja magáról a zenekar honlapján. Elég nehéz így elképzelni Novai Gábort.

– Minden zenész felteszi magának a kérdést: mi lett volna, ha ezer kilométerrel nyugatabbra születek? Angliában lehettem volna zenész? Lehettem volna olyan dalszerző, mint a Beatles, vagy a Rolling Stones együttes valamelyik tagja? Ugyanez a kérdés merül fel, ha ezer kilométerrel keletebbre születek. Hollandiában 1974-ben a Generál együttessel a slágerlistára kerültünk, volt tehát sikerünk nyugaton. Ahhoz, hogy a világnak azon a felén folytassuk a zenélést, ott kellett volna élnünk, ami akkoriban lehetetlen volt. Keleten, Lengyelország, NDK, Szovjetunió, Bulgária és Románia színpadain olyan sikeresek voltunk, mint egy nyugati banda nálunk. Mindent egybevetve örülök, hogy nem hagytam el a szülőhelyem, és itt zenéltem. Magyarországon értem el olyan sikereket, amiket a huszonnégy éves zongorista fiamnak és minden fiatal zenésznek őszintén kívánok. Ha nem lett volna lehetőségem zenélni, talán már nem is élnék.

Emlékszik még az első koncertjére?

– Először 1960-ban léptem fel Csillaghegyen. Csak hogy érzékeltessem a viszonyokat: akkor még nem volt mindenhol bevezetve az áram. A szomszédom, későbbi gitártanárom, Kölcsényi Feri bácsi hívott el a lánya iskolai bulijára. „Zenélni fogunk. Te fogsz bőgőzni” – mondta. „Én még sohasem bőgőztem, bőgőm sincs” – feleltem. „Nem baj, zongorázni tanulsz, nem?” Nem értettem az összefüggést, mi köze a zongorának a bőgőhöz. Feri bácsi fúrt egy lyukat a háromajtós szekrényünkön, hozott egy madzagot, csomót kötött rá, kifeszítette egy hosszú lécdarabbal, és kész volt a bőgő. Ahogy feszült a madzag, úgy változott a hang magassága. Egész jó volt! Így mentünk a bulira, ott is átfúrtunk egy szekrényt. Feri bácsi gitározott, én bőgőztem, és énekeltünk. Meghatározó az élmény, ezután kezdtem el zenét tanulni.

Bye-bye Szása; Csöngess be hozzám, jó barát; Isztambul; Multimilliomos jazzdobos. Még a mai tizenévesek között sem nagyon találunk olyat, aki ne fújná kívülről ezeket a dalokat. Hogyan születnek a slágerek?

– Azzal kell álmodni, amit szeretsz. Már fiatalkoromban bebizonyosodott, hogy egész jó dallamokat álmodok meg, és reggelre nem felejtem el azokat. Kellemetlen is tud lenni, hogy ha beszélek valakivel, akkor is ott motoszkál a fejemben valamilyen dallamfoszlány. Nem írtam sok dalt, olyan kétszázötven körül járok. De valóban, sok máig ismert, és aktuális bizonyos korosztályok számára.

A Marót Viki és a Nova Kultúr Zenekar 2003-ban igazi bombaként robbant be a magyar zenei életbe…

– A dalok, amiket a Generálban, a Hungáriában, a Dolly Rollban írtam, Marót Vikivel éledtek újra. Úgy énekli ezeket a nótákat, ahogyan annak idején megálmodtam. Ő olyan, mintha a lányom lenne, genetikusan kódolva van erre a zenére.

A koncertjeik olyanok, mintha a közönséggel együtt beszállnának egy időkapszulába, és visszarepülnének az ötvenes–hatvanas évekbe.

– A nézők nagy része még igényli, hogy a zene pozitív érzést váltson ki. Odavonzza valami a színpadhoz, és ott tartja másfél órán keresztül. Szeretjük a múltat úgy ábrázolni, mintha könnyű, szép és gondtalan lett volna. Jó ezen ábrándozni, a múlt megszépül.

Mennyire ismeri a Hegyvidéket?

– A MOM-ban léptem fel 1967–68-ban a Soltész Rezső vezette Rangers együttessel. Rengeteg emlék, fiatalkorom gondtalansága, a hatvanas évek hangulata fűz ehhez a környékhez.

Június 14-én a Gesztenyés kert nagyszínpadán találkozhatunk a Marót Viki és a Nova Kultúr Zenekarral. Mire számíthatnak a hegyvidékiek?

– Minden koncert más. Mindig izgalmas az élő fellépés, mert helyben születik meg a varázslat. Reméljük, jól érezzük magunkat, és ami a legfontosabb, hogy a közönség is jól érzi majd magát velünk.