„Úgy kell zenélnünk, hogy legyen kinek!”
Születésnapi lemezét mutatja be Csík János április 16-án 20 órától a MOM Kulturális Központban. Az Úgy élni, mint a fák című albumon az elmúlt ötven év számára jelentős mozzanatait dolgozta fel a muzsikus, aki olyan zenészekkel együtt lép színpadra, mint Ferenczi György és a Rackajam, Dresch Mihály, Pál István Szalonna, valamint a Csík zenekar egyes tagjai. Életről, halálról, zenéről, csodáról beszélgettünk a prímással.
Igazán kerek már ez a zenei pálya: a Csík zenekar két éve ünnepelte negyedszázados fennállását, jubileumi lemez is megjelent, s a Kossuth-díjtól a Prima Primissimáig gyakorlatilag minden jelentős elismerést besöpört az együttes és ön is. Hova tovább?
– Az, hogy ilyen kerek évfordulót tudhatok magam mögött, nem azt jelenti, hogy hátradőlhetek, az ember az utolsó erejéig tenni akar, ha úgy érzi, értéket teremthet. A születésnapi lemezem címadójául választott Ratkó József-vers is éppen erről beszél: „Úgy élni, mint a fák, igen, munkában szüntelen”. A fák is növekednek, levelet bontanak, termést nevelnek, amíg lehet, életet, árnyat adnak. A mi munkánk sem lehet teljes, amíg élünk. Úgy kell zenélnünk, hogy legyen kinek! Kedvet szeretnénk csinálni a fiataloknak a muzsikánkhoz, és olyan zenéket játszunk, amikre nekik is megdobban a szívük. Úgy gondolom, nem biztos, hogy a harminc-negyven, vagy éppen a száz évvel ezelőtti népzenei hangzást kell visszahoznunk. Amit tovább kell örökítenünk, azok az igazi népköltészeti értékek, a szép versek, szóképek, a szimbólumok és maguk a dallamok, amik lélekből születtek, bánatból és örömből, egy olyan korban, amikor nem kapcsolhatták be csak úgy a rádiót az emberek, ha olyan kedvük volt, maguknak kellett megtalálniuk az érzelmeik kifejezésére legmegfelelőbb eszközöket. A könnyűzenei számok feldolgozásával közel tudjuk hozni a fiatalokhoz ezeket az őszinte muzsikákat, ugyanakkor nem szabad elszakadnunk a gyökerektől.
Ha a gyökerekről beszélünk, van még mit, és leginkább van kitől gyűjteni?
– Sajnos egyre kevesebben vannak azok az öregek, akik őrzik a népzenei kincseket. Ráadásul, mivel már az ő hétköznapi életüknek sem része mindez, hiszen nem hívják őket muzsikálni bálba, lakodalomba, sokan félreteszik a hegedűt. Ez egy szomorú tény, amit szem előtt kell tartanunk nekünk, akik a műfaj megőrzésén, továbbadásán fáradozunk. A mi generációnk felelőssége, hogy sikerül-e átörökíteni ezt a kincset.
Van olyan tájegység, amelyiknek a zenéje közelebb áll önhöz, mint a többié?
– Nehéz ezt megmondani, mert mindegyik kedves nekem valamiért. Tény, hogy az észak-mezőségi, kalotaszegi erdélyi muzsikák közelebb állnak a szívemhez, de a kis-magyarországi zenék közül a Felső-Tisza-vidéki, a dunántúli is kedves tud lenni. Elképesztő erőt érzek például a somogyi furulyazenében, amihez még nem nagyon nyúlt hozzá senki. Éppen az egyszerűségében van az ereje. A kalotaszegiben pedig az elképesztő virtuozitása fog meg, amely az ottani képzőművészetre is jellemző.
Hogyan születnek a könnyűzenei feldolgozások? Bármit hallanak, mindenről a népzene jut az eszükbe?
– Igen, gyakran előfordul, hogy egy számban felbukkanó harmóniasor, vagy egy ritmus emlékeztet minket valamelyik népdalra, hiszen hosszú éveket töltöttünk azzal, hogy letegyük az alapokat, és megismerkedjünk a különböző tájegységek népzenéivel, amik a vérünkké váltak. De ez önmagában még nem elég, annak a számnak is tudnia kell valamit, amit feldolgozunk. Lovasi András mondta egyszer, hogy az a jó feldolgozás, ami jobb, mint az eredeti.
A múlt évig a kecskeméti Kodály Zoltán Ének-zenei iskolában tanította a kis hegedűsöket. Át lehet adni a muzsikálás lényegét iskolai keretek között?
– Az iskoláknak megvan a maguk tanmenete, a tankönyvek is segítik a tanítást, de a lényeghez kell az ember, és persze olyan felvételek a régiekről, amikből a gyerekek megérezhetik a zenélés lényegét. A dolog varázsát csak a tanár tudja átadni. A mai világban különösen így van ez, amikor a népzene már nem a hétköznapok része. Ezek a muzsikák a falusi emberek lelkéből, tudásából születtek, és olyan értékeket őriznek, amiket nem lehet mással pótolni. Igazi „emberzenék”. Csak akkor van értelme a játéknak, ha élményszerűen tudjuk átadni ezeket.
Hogyan fertőződnek meg a mai gyerekek a népzenével?
– Általában már a szüleik is megfertőződtek, ők irányítják a fiatalokat erre a pályára, de olyan is gyakran előfordul, hogy a néptáncon keresztül találnak el a népzenéhez és a hegedűhöz.
Az autóbalesete után kifejezetten jól jött, hogy két prímása van a Csík zenekarnak, de engem régóta foglalkoztat a kérdés: hogy fér meg két dudás egy csárdában?
– Sokszor elég nehezen, de hála Istennek, azért egy húron pendülünk, nincs végzetes egyet nem értés a zenekarban. Azt hiszem, jól tudjuk kezelni a helyzetet, leosztottuk, kinek, mikor, mi a szerepe, valahogy úgy működik ez, mint egy jó házasságban.
Ha már jó házasság: a születésnapi műsorban elmond egy szerelmi történetet is. Ez hogyan került elő?
– Sokan kérdezték, miért írtam meg ezt a szöveget. Presser Gáborral néhány éve jó kapcsolatban állunk, szerette, ahogy beszélek a közönséggel a koncerteken, valószínűleg ezért biztatott, hogy írjak történeteket, amikhez ő aláfestő zenét játszik majd. Sokan furcsállották, hogy így megnyílok a közönség előtt, de úgy érzem, minden ember életében gyönyörű pillanat a szerelem, és nagy dolog, ha ezt meg is oszthatjuk másokkal.
Élete legfontosabb állomásait komponálta bele a születésnapi lemezébe, az egyik ilyen az autóbalesete volt, amibe majdnem belehalt. Azt mondják, egy ilyen balesetnek hosszú távon komoly tudatmódosító hatása is lehet. Ön hogyan dolgozta fel a történteket?
– Mindenképpen van ebben igazság. A fizikain túl van egy komoly lelki teher is, amit nem könnyű feldolgozni. Volt például olyan dallam, amit a sokk hatására évekre elfelejtettem. Akkor döbbentem rá erre, amikor egyszer váratlanul kibújt az ujjaimból. Kemény munka van abban, hogy az ember el tudja fogadni, meg kellett halni, fel kellett éledni, új életet kell kezdeni. Én igazi csodának tartom, hogy egy autóbusszal történt frontális ütközés után életben maradtam. És azt sem könnyű feldolgozni, hogy mostanra – tizenhárom évvel a balesetem után, amikor majdnem megszűntem létezni – akkora magasságba jutottam el, hogy a könnyűzene olyan istenkirályaival dolgozhatok együtt, mint Presser Gábor, Kiss Tibi, Lovasi András, vagy mint a Nemzeti Filharmonikusok kamarazenészei. Ezekkel a muzsikusokkal egy színpadon, együtt megfelelni, olyan díjakat megnyerni, amilyeneket mi kaptunk, nagyon keveseknek sikerül. És ha nekem ez megadatott, akkor én egy csoda vagyok. De félreértés ne essék, ez nem tesz elbizakodottá. Épp ellenkezőleg, igazi alázatra tanít.