Tehetségre hangolva
Gráf Zsuzsanna mindig arról álmodott, hogy az Angelica Leánykar Szalonja ne csak egy terem legyen, hanem egy hely, ahol a csodák megtörténnek. A Liszt Ferenc-díjas karvezető nemrég tanítványait, a Zeneakadémia rendkívüli tehetségeit hívta el, hogy bemutassák a muzsika varázsát.
Két félénk kamasz lép a közönség elé. Hangolni kezdenek. Az eleinte rekedtes hegedű lassan kitisztul. A zongoraszék párnáján még igazítani kell. A fiúk egymásra pillantanak, biccentenek: mehet.
Az első dallamokkal a szégyenlős sihederek hirtelen eltűnnek. Helyükbe felnőtt, elegáns urak lépnek. A közönség soraiban sokan a mellettük ülőkre néznek: csoda, ami itt történik. Chopin Nocturne-je, az ábrándos zene és a vele ringó fiatal testek harmóniája mindenkit elvarázsol.
Amikor az utolsó hang is tovaröppen, a hegedűs és a zongorista ismét tinédzserként néznek ránk. Látszik rajtuk, legszívesebben elbújnának; elég volt a vastapsból – gondolhatják magukban. Tanáruk, Gráf Zsuzsanna mégis visszatessékeli őket a publikum elé: „Hajoljatok meg még egyszer!” – súgja Magyar Valentinnak és Bácsy-Schwartz Zoltánnak, majd Csőke Flórának int, hogy jöjjön.
A robosztus cselló nyugodtan pihen a lány kezében. Aztán az egyszerinek hitt csoda megismétlődik: Piatti darabját már egy Nő adja elő. Tóth Kristóf hegedűje is megszólal. A vonót szinte varázspálcaként használja. A zene lágy szellőként simogatja a hallgatóságot.
„Olyan jó volt, nem? Mintha hirtelen kiszakadtunk volna abból a keserű világból, ami az ablakon túl van…” – szólít meg Noémi, miközben interjúra várok. Újságíróként azt tanácsolja, menjek oda ismét Gráf Zsuzsannához, hátha hamarabb tudok elkezdeni beszélgetni vele. „Ez a néhány perc belefér…” – mondom.
A tanárnő mindenkit körbekínál süteménnyel. A tekintetünk hirtelen összeakad. „Jaj, megyek! – kiáltja sajnálkozva, és elnézést kér, amiért megvárakoztatott. – Állandóan jár az agyam. Az Angelica kórus karnagyaként elsősorban itt, a Városmajori Gimnáziumban tanítok, de mellette a Zeneakadémián a ma este is fellépő rendkívüli tehetségeket oktatom szolfézsra. Ők igazi művészek! Semmi sallang nincs bennük. Szeretek velük foglalkozni, fantasztikus érzékük van a zenéhez” – méltatja a tizenéves diákokat, akiket időközben maga mellé hívott. A gyerekek zavarban vannak.
Mindenkit sikerült lenyűgöznötök. Ti hogy éreztétek magatokat? – kérdezem tőlük.
– Azt hiszem, mindnyájunk nevében beszélek, ha azt mondom, óriási élmény volt nekünk is! Nagyon boldogok vagyunk, hogy ezen a meghitt kis helyen játszhattunk az adventi napokban – lelkendezik Bácsy-Schwartz Zoltán.
Az arcotok teljesen megváltozott, amikor zenéltetek… Mire gondoltatok?
– Gyakorlás közben minden egyes hangra odafigyelünk – mondja Csőke Flóra. – Koncerten, amikor kilépünk a színpadra, az jár a fejünkben, hogy jól menjenek a dolgok, de emellett élvezzük, amit csinálunk. Mindig várom, hogy felléphessek, és megmutathassam, mit tudok, miért gyakorolok naponta öt-hat órát. Leányfalun szerintem én vagyok az egyetlen diák, aki komolyzenét hallgat. Mégis azt mondom, megéri.
Mit jelent számotokra a zenélés?
– A zene az életünk része. Ez az, amivel foglalkozni szeretnénk, és ez az, amiért mindennap keményen dolgozunk. A zenélés lényege, hogy élvezzük, amit csinálunk– vallja Tóth Kristóf, egyúttal lerántva a leplet előadásuk titkáról is.
BM