Egy óra mosoly hetente

Jókedvűen gyülekeznek az aprósüteményes tányérok körül, beszélgetnek, nevetgélnek. Heten vannak. Ők az első önkéntesek, akik a Hegyvidéki Egyesített Gondozási Központ (Hegyvidéki Egészségügyi és Szociális Alapszolgáltatási Központ) hivatalos gondozónői mellett november óta szolgálatot teljesítenek az arra rászorulók körében. Egyedülálló, vagy magukat magányosnak érző időseket kísérnek orvoshoz, sétálni, igyekeznek segíteni apró-cseprő gondjaik megoldásában, vagy csak egyszerűen társaságot nyújtanak nekik. Többnyire nyugdíjas nők, akiknek van hasznos célra fordítható idejük, energiájuk, és szívesen áldozzák fel heti egy-két órájukat egy másik ember kedvéért.
Most azért jöttek össze, hogy megosszák egymással a tapasztalataikat. A kívülálló azonban ennél többet is érez közöttük. Összetartó, vidám kis csapat formálódik itt, ha mégoly rövid ideje is ismerik egymást. „Arra jöttem rá, hogy – még ha néha nehezemre is esik – arra az egy órára el tudom engedni a magam érdekeit, és képes vagyok csak őrá figyelni, hogy könnyítsek a magányosságán” – mondja egyikük, amikor az általa látogatott idős hölggyel töltött időről mesél.
Mellette ülő társa boldogan mondja, milyen csodálatos miliőbe csöppent az önkéntes munka által. Ő érezhetően magával viszi gondozottjainak problémáit, miután kilépett a lakásukból. Az önkéntesek koordinátora mindeközben jegyzetel, a többiekkel közösen átbeszélik a lehetséges megoldásokat.
A harmadik beszámoló megint egészen más jellegű. „Rájöttem, hogy semmi értelme nincs ellenszegülnöm, úgyhogy most együtt tanulmányozunk bizonyos fizikai jelenségeket, és közösen készülünk a Nobel-díj megpályázására – mosolyog az önkéntes, aki minden bizonnyal bölcsen alkalmazkodik az adott szituációhoz. – Nagyon magányos. Karácsonykor öt napig teljesen egyedül volt... Kati nénihez meg hétfőn megyek. Most majd hajat csavarok neki” – teszi hozzá derűsen.
A soron következő szintén nem elégedett meg egyetlen pártfogolttal. Fáradhatatlanul jár beszélgetni, sőt vasalni, és egyéb házimunkában is készségesen segít egy beteg asszonynak, míg egy másikat rendszeresen kísér a kórházba, ahol gyakran öt-hat órát kell várakozniuk, mire sorra kerülnek. „Tulajdonképpen csak beszélgetni megyek, de ha úgy hozza a sors, szívesen segítek a vasalásban is, hiszen társalogni közben is lehet. Abból sem szoktam gondot csinálni, ha túllépjük az eredetileg megbeszélt időt, hiszen emberek vagyunk, nem gépek. Ha ráérek, maradok még kicsit” – mondja.
A mellette ülő hölgy pragmatikus, határozott egyéniség, és látszólag nehezére esik megérteni annak az övétől igen elütő temperamentummal megáldott asszonynak az észjárását, akihez jár. Mégis keresi az utat, a megoldást, amivel esetleg vigaszt nyújthat neki. Egy következő történetből pedig kiderül, szerencsére olyan gondozott is akad, akin a család igencsak rajta tartja a szemét. A rokonok rendszeresen látogatják, gondoskodnak róla, sőt, arra is kíváncsiak, ki az az önkéntes, aki elkíséri őt a sétáira.
Persze más beszámolókban is fel-feltűnik a család, de korántsem ilyen mértékben. Pedig a látogatottak közt szinte mindenki rászorulna a gondoskodásra. A bezártság, a korlátozott mozgási lehetőség sokuk életét meghatározza, ilyen esetben pedig egy telefon, egy másfél órás látogatás, egy kis vidámság is annyi színt hoz az idős ember életébe, hogy azt nem is gondolnánk.
A nevetésről is van, aki gondoskodjon. Másfél órával a találkozó kezdete után szinte dramaturgiai pontossággal belibben még valaki a terembe. A társaság egyként hördül fel, amikor vörös hajzuhatagjáról leemeli a sapkát. Többen kacagnak, mások pedig mosolyogva csóválják a fejüket: hát persze, hogy ilyenkor ér ide!
Aki érkezett, láthatóan a csapat mókamestere. A következő tíz percben legalább annyit mesél, mint addig a többiek együttvéve. Egy kaland az ügyelettel és a százegy éves bácsival, egy másik, kórházlátogatós sztori a nénivel, akihez jár. A társaság dől a nevetéstől, én meg elhiszem, hogy komolyan gondolja az ápoltja, amikor azt mondja a fölé hajoló vörös hajzuhatagnak: „Milyen szerencsés vagyok, hogy egy ilyen emberrel találkoztam!” Valószínű, hogy az elmúlt száz évben nem volt része hasonló élményben.
„Anyukám is ezt csinálta – válaszolja egyszerűen, amikor arról kérdezem, miért vállalkozott az önkéntes munkára. – Hárman voltunk testvérek, és emlékszem, egész gyerekkoromban mindenhová cipelt minket magával. Idősek otthonába, betegekhez, szépkorúakhoz. Ő sütiket vitt – kiváló szakács volt, a Gundelben dolgozott –, én pedig verset szavaltam, énekeltem, táncoltam nekik, szórakoztattam őket” – meséli, mire a többiek rávágják: „És most is azt csinálod!”
Szokoli Erzsébet intézményvezető, a program kitalálója és vezetője csak ennyit fűz az itt hallottakhoz: „Fontos tudni, hogy önkénteseink nem helyettesíthetik a családot. Mi azokban az órákban igyekszünk segíteni az arra rászorulóknak, amikor a családtagjaik elfoglaltságuk miatt nem lehetnek velük – de az ő szerepüket nem tudjuk és nem is szeretnénk átvállalni.”

JZs.

A Hegyvidéki Egészségügyi és Szociális Alapszolgáltatási Központ

ÖNKÉNTES SEGÍTŐK

jelentkezését várja idős emberek ellátásában való közreműködéshez.

Jelentkezési határidő: 2015. február 20.

„Egy ember soha nem magányos,

ha érdekli egy másik ember sorsa.

Segíteni mindig lehet,

mindig lehet egy kicsivel többet adni.”

(Szepes Mária)

Részletes felvilágosítás és jelentkezés:

Telefonon: 275-4861

E-mailben: onkentesprogram.hegyvidek@gmail.com

Személyesen az irodában: XII., Böszörményi út 20. 3. emelet 13-as kapucsengő (előzetes bejelentkezéssel)