Kezdődik a gesztenyeszezon
Egyre több helyen kapható a szelídgesztenye. Nem kell azonban az utcai árusokat figyelnünk, vagy kivárni az adventi vásárok idejét, hogyha saját fát nevelünk, ami bőségesen ellátja a családot az értékes és ízletes termésekkel.
A szelídgesztenye tősgyökeres európai növény, már az utolsó jégkorszak előtt is itt élt. Bár sokáig tartotta magát a nézet, hogy a ma is jelentős gesztenyetermesztéssel büszkélkedő törökországi területekről került hozzánk a hódoltság idején, de a korszerű kutatások kimutatták: a szelídgesztenyék a tölgyesekben elegyalkotó faként évezredek óta a Kárpát-medencei flóra részét képezik.
A tölgyesek művelése során a gesztenyéket a termésük miatt megkímélték, így háborítatlanul fennmaradtak és szaporodtak. Valószínűleg a középkorban a tölgyesekben makkoltatott kondák is részben a szelídgesztenye tápláló terméseit ették. A hagyományos paraszti kultúrában a gesztenye magjait megszárítva és őrölve használták.
A hosszan eltartható gesztenyeliszt még tömör, vöröses kenyér sütésére is alkalmas volt. A gesztenyesütés szokása nem tekint vissza ilyen hosszú múltra, a gesztenyepüré-készítés pedig a népszerű fogyasztási formák közül a legfiatalabb, ráadásul közép-európai kuriózum. Mindezek mellett a vitaminokban és ásványi anyagokban is gazdag gesztenyeterméseket, főzve és pürésítve, húsételek és sütemények töltelékeként is előszeretettel használták.
A szelídgesztenye tetszetős fa, dísznövényként is megállja a helyét. Arányos alakú, sötétzöld koronáját nyúlánk, szélükön fogazott levelek alkotják. Egylaki növény; virágai egy fán találhatók, de a hím és a nőivarú virágok külön fejlődnek ki. A nyár elején nyíló, főleg szélporozta barkavirágzatok nem jelentenek díszítőértéket, de a virágporból finom méz készül.
Makktermése két-három gesztenyét tartalmaz, ezeket erősen szúrós kupacs veszi körül. Ez a növény legkevésbé szelíd része. A lehulló termésekből kesztyűvel vegyük ki a gesztenyéket, és a szúrós kupacsokat is szedjük össze, máskülönben a kertben járva az év minden szakában találkozhatunk a vékony, hegyes tüskékkel.
A szelídgesztenye kifejezetten hosszú életű fa, a 300 éves példányok sem ritkák. A legöregebb nyilvántartott szelídgesztenyék több mint ezerévesek. A fa értékes, rugalmas, szépen erezett, egyebek közt boroshordók készítésére használták. A szeptemberi, októberi szelídgesztenye-szüret alkalmat adott az ünneplésre is, mulatságokat, „leányvásárokat” tartottak ilyenkor faluhelyen.
A szelídgesztenye nevelésének akadálya lehet a hegyvidék meszes talaja. Ott érdemes ültetni, ahol vastag kerti talaj rakódott az alapkőzetre. A másik nehézség a hideg lehet. A fa melegkedvelő, így megviselik a kemény téli fagyok, különösen fiatalon. Ha nem sikerül kellően védett helyet találni számára, akkor előfordulhat, hogy a rendszeres öntözés ellenére a növény, bár szépen fejlődik, sosem érlel termést.
Hagyományosan az ősszel gyűjtött gesztenyéket tavasszal vetették, de a sarjak leválasztásával, bujtással és szemzéssel is szaporíthatók. Mivel lassan növekszik, és egy magoncnak akár tizenöt évre is szüksége lehet a termőre forduláshoz, szerencsésebb a nagy termésű fajták közül vásárolni egy fejlett csemetét. Ezek a tövek általában kicsit igényesebbek a hazai erdőkben is előforduló fajtársakhoz képest, de terméseik jóval nagyobbak. A három-négy centis terméseket érlelő szelídgesztenyéket maróninak is szokták nevezni.
A gesztenye kedveltségét az íze mellett a benne található sok szénhidrát adja. Télen nemcsak a kezünket melegíti a frissen sült gesztenye, de magas tápértéke miatt is jólesik a hidegben. Miközben a fa ágait már vastag hótakaró borítja, az évenként szüretelhető 40-50 kilogramm termés tavaszig bőségesen ellátja a családot sokoldalúan használható csemegével.
(Barta)