Balatoni tündérország
Csontváry a példaképe, de ne kérdezzük meg tőle, miért, mivel ez olyan egyértelmű! Amúgy sem szeret sokat beszélni. A tizenhat éves Vollein Ferenc képeivel mutatja meg a szemlélődőnek a világ szépségeit.
Feri zavarban van. Érdekes, ahogy a szemeit forgatja, amikor dicsérik. Semmi rosszindulat nincs benne, csupán nem szereti, ha sokáig egy helyben kell állnia.
„Meggyőződésem, hogy az igazi tehetség nem ismer sem földrajzi, sem időbeli határokat. Az alkotó Veszprémben született, gyönyörű Balaton-menti településeken cseperedett fel, s tizenhat éves korára meghódította a főváros művészetkedvelő közönségének szívét” – mutatja be Sikota Krisztina, az önkormányzat oktatási és kulturális bizottságának elnöke Vollein Ferencet, aki helyeslően bólogat – az adatok stimmelnek.
Gyutai Csaba veszi át a szót. „Meggyőződésem, hogy egy nagyszerű életmű előtt állunk” – fogalmaz a Várkert Bazár igazgatója, miközben a Lívia-villában kiállított képeket nézi.
A szó most Szemes Péter esztétáé, aki a Balatoni tündérország című tárlat minden darabját egyenként méltatja. „A spanyol táncosnő című képen a tánc mint műalkotás jelenik meg…” Itt tart, amikor olyasmi történik, amit még egyetlen kiállításmenyitón sem láttam.
„Na, most már elegem van! – kiált fel Feri, és a szüleihez rohan. – Én ezt már nem bírom!” – fakad ki. Édesapja pedig szeretettel megsimítja fia kezét, és büszkén így szól: „Nyugodj meg, nagyon szépeket mondanak rólad!”
Az ifjú művész számos díj tulajdonosa, már több tucat alkalommal mutatkozott be önálló kiállításon. Képei egyedisége nemcsak a szépérzéknek, hanem annak a megfoghatatlan csodának is köszönhető, ami minden tekintetet az alkotásokra tapaszt.
Biztos elege van már ebből az egész felhajtásból – morfondírozok magamban. Ezért az édesapjától elkérem a címét, hogy inkább levélben írjam meg a kérdéseimet. „Most is szívesen ad interjút” – mondja Vollein József.
A fiú leül mellém, mosolyog. Megnyugtat ez az apró jel. Előveszem a diktafonomat, amit azon nyomban ki is kap a kezemből.
– Előbb megnézem, mi ez! – Alaposan megvizsgálja a szerkezetet.
Ezzel veszem fel a beszélgetésünket. Ha nem bánod, bekapcsolom – magyarázom, s közben reménykedem, hogy a rövid csend nem az elutasítás előszobája.
– Akkor felvétel indul! Mehet! – adja ki az ukázt, és precízen megnyomja a piros gombot.
Nem az első kiállításod, mégis úgy láttam, zavarban voltál.
– Jó érzés, hogy az emberek nemcsak megnézik a képeimet, de gyönyörködnek is bennük. A művészet magányos műfaj. Az iskolában azt csinálom, amit a tanárok mondanak nekem, de mindig várom, hogy végre a műtermemben lehessek, és alkossak.
Hogy érzed magad, amikor festesz?
– Nagyon jól! Ezért kedvelem a nyarakat is. Akkor nincs iskola, egész nap azt csinálhatom, amit szeretek. Már alig várom, hogy elvégezzem a gimit, hiszen több időm lesz a művészetre.
Csontváry a példaképed. Miért pont ő?
– Ez nem olyan nagy kérdés, nem is kell ezzel foglalkozni! Ez egyértelmű dolog.
Azt mondtad, alig várod, hogy befejezd a tanulmányaidat. Vannak álmaid, amiket szeretnél még megfesteni?
– Azt csinálom majd, amit az agyam diktál. Szeretnék elmenni Párizsba, mert érdekelnek a modern művészetek. Ki kell várni türelemmel, amíg oda is eljutok.
A kedvencem az önarcképed. Boldog vagy rajta.
– Firenzében készült, nagyon jól éreztem magam ott, lenyűgöztek a gyönyörű középkori utcák. Lassan tizenhét éves leszek, imádom a művészetet. Ez az, amit hittel és lélekkel tudok csinálni.
Feltenném a következő kérdést, de Feri rám néz, és így szól: „Ennyi elég is lesz. Nem akarok többet beszélni. A többit a képeim elmondják!”
B. M.
A kiállítás megtekinthető november 6-ig, előre egyeztetett időpontban (200-8713). Cím: Lívia-villa, XII., Költő utca 1/a.