A karácsony fűszerei

A fahéj és a szegfűszeg illata és íze annyira „karácsonyi”, hogy ma már szinte minden ünnepinek szánt élelmiszerben megtalálható, s ott van például az összes téli teakeverékben is. De honnan származnak ezek a fűszerek, és milyen utat jártak be a trópusoktól a karácsonyi asztalig?
A fahéj nem egy faj, hanem egy szűkebb rokonság. Észak-Amerikában a csípősebb kínai vagy cejloni fahéjat részesítik előnyben, míg nálunk az indonéz fahéj az a fűszer, amit fahéjként ismerünk.
Ez a hegyvidéki esőerdőkben honos társaság már az ókorban eljutott az öreg kontinensre, említik a görög szerzők, valamint használták Egyiptomban is. A kis mennyiségben behozott fűszer, persze, azonnal helyet követelt magának a mitológiában, így lehetséges, hogy a folytonos újjászületésre képes főnixmadár más ritka fűszerek mellett fahéjból építette a fészkét – legalábbis az ógörög legendárium szerint.
Később az egzotikum iránti olthatatlan vágy ezt a fűszert is egyre nagyobb tömegben vonzotta Európába. A spanyol, portugál és holland hajók hosszú háborút vívtak a termőhelyek birtoklásáért. Sőt, hogy a fahéj „imázsát” és ezzel piaci értékét fenntartsák, a túl nagy rakományokat inkább elégették, csak nehogy a dömping letörje az árakat. Végül a 15. századtól kezdve háromszáz éven át sikerült a nemesi családok asztalának büszkeségeként megőrizni.
Aztán ez a viszonylag könnyen előállítható gyarmatáru áttörte a korlátokat, és olyan mennyiségben jutott a kikötőkbe, hogy már a szélesebb néprétegek is könnyen megvásárolhatták. A 18. században ért el nagyobb tömegben Magyarországra is, és kezdett beilleszkedni a honi konyhák fűszerkészleteibe.
Őshazájában szinte nincs olyan ételféleség, amiben ne használnák: leves, saláta, édesség, köret vagy feltét, mind készülhet fahéjjal. Nálunk inkább az édességek között lett népszerű.
Az utóbbi időben gyógyhatásainak felfedezése is növelte kedveltségét, általános baktériumölő, támogatja az emésztést és a vérkeringést. Dicséretét különösen a női magazinokban olvashatjuk, mert rendszeres fogyasztása megszépíti a bőrt, és zsírégető hatása miatt tartósan fogyaszt.
Maga a növény a babérfélék rokona. Alacsony, laza koronájú fa, aminek a vastagabb ágairól „szüretelik” a fűszert. Az érett hajtásról először lehántják a külső kérget, majd kalapáccsal ütögetve megpuhítják a belső kéregréteget, hogy az könnyen elváljon a fától. A hosszú szálakban lefejtett belső kérget jól szellőző helyen napokig szárítják, aztán a felpöndörödő darabokat felvágják, esetleg őrlik, csomagolják, konténerbe rakják.
A mirtuszfélékhez tartozó szegfűszeg őshazája Indonézia, azon belül pedig néhány kisebb sziget – ezeket a történelemben fűszerszigeteknek is nevezték. A Kelet-Indiai Társaság felügyelete alatt álló helyről tilos volt kivinni a növényt. A tilalom megszegőire halálbüntetés várt. Persze, ennek ellenére néhány fiatal csemete eljutott Európába, majd az afrikai Zanzibár szigetére, ahol ma is nagy területen termesztik.
Az örökzöld fa bimbói adják a fűszert, amit még kinyílás előtt szednek le, és banánlevélbe gyűjtve szárítanak. A megbarnult és megkeményedett bimbók szögre emlékeztető alakúak, innen a magyar név. A szegfűhöz viszont se rendszertanilag, se megjelenésében nincs köze a növénynek. A szegfűszeget kellemes íze mellett gyulladáscsökkentő és stresszoldó hatása miatt is kedvelhetjük, s ami télen egyáltalán nem elhanyagolható: enyhíti a megfázás okozta kellemetlen tüneteket.Karácsonykor a két fűszer új feladatkörbe is lép, amikor a lakás dekorációjában vesz részt. A szegfűszeggel mintázott narancs vagy mandarin kedvelt illatosító, míg a felpöndörödött fahéjszárak szalaggal átkötve lehetnek például az adventi koszorú díszei.

(Barta)