„Az ünnep kiszabadítja az embert a maga köréből”
Mások mellett két magyarországi történelmi protestáns egyház püspökével is beszélgettünk ez évi utolsó lapszámunkban az adventi készülődés fontosságáról, az ünnepek lelkiségéről, mai és régi karácsonyokról. Erre azért is jó alkalom kínálkozott, mert a reformáció idei ünnepnapján először tartott közös megemlékezést legmagasabb szinten a Lutheránus Világszövetség és a Vatikán, s elkötelezték magukat a további egységtörekvések mellett.
Az igazi ünnepben az emberek egymással ajándékozzák meg magukat – véli Bogárdi Szabó István. A Magyarországi Református Egyház Dunamelléki Református Egyházkerületének püspöke szerint nagyon vigyázni kell, hogy az ünneplés ne pusztán üres rítus legyen, és minden ember meg tudja élni a csodát, amiben a családi és az egyházi közösségek is segíteni tudnak.
Tavaly karácsonykor azt mondta, hogy „minden nagy ünnepünk, így a karácsony is, ismétlésnek tűnik, de attól egyszeri és páratlan, hogy épp most és éppen velünk történik. Nincs ennél nagyobb jó hír, minthogy egy ilyen szétdúlt, rémülettel teli világban az örökkévalót ünnepelhetjük.” Nem volt ez a világ mindig is szétdúlt, és nem gondolja úgy, hogy az ember végtére is sosem változik?
– Az emberiség folyamatosan változik. Nem hiszek azokban az – egyébként kicsit farizeus – filozófiai tételekben, hogy az ember pár ezer évvel ezelőtt és tegnap is ugyanolyan volt, és holnap is ugyanolyan lesz. Ha így lenne, egyszerű dolgunk lenne, mert az összes régi bölcsesség és előre megalkotott jövőkép mind szépen működne. Az ember nem úgy él, hogy ha valamilyen üzemzavar mutatkozik benne, akkor azon lehet igazítani. A történelem is azt mutatja, hogy vannak emelkedő, és vannak süllyedő korszakai az emberiségnek. Itt, Magyarországon hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy békében élünk, nálunk nincs háború. Bizony, egészen másképp szemlélnénk a világot, ha nem a szíriai Aleppo, hanem Budapest ostroma zajlana, vagy ha nem Afrikából indulnának el az emberek azért, mert nincsen ivóvíz és kellő megélhetési feltétel, hanem Európa közepéről kellene nekivágni a világ más tájainak. Sokszor mondják, hogy mára a világ egy kis faluvá vált, mert ami a felvégen történik, arról az alvégen is rövid időn belül tudomást szerzünk az internet jóvoltából. De másképpen is közelebb kerültek az emberek egymáshoz, és bármi jó vagy nyugtalanító dolog történik, olyan, mintha a szomszédban történne. Továbbá azért beszéltem az ünnep csodájáról, mert minden adventkor azt látom, hogy az emberek hamar besokallnak az ünnep előtt. És mire éppen oda jutnak, amire hetekig készültek, akkorra lesznek a legfáradtabbak, legunottabbak és legzaklatottabbak. Pszichológusok foglalkoznak azzal, hogy ebből a frusztráltságból, „ünnepsokkból” hogyan hozzák ki az embereket.
Azt is felvetette tavaly, hogy vajon „találunk-e újszerű választ az ünnepben saját helyzetünkre”. Milyen helyzetre gondolt?
– Egyebek közt arra, hogyan lehetne kioldozódni azokból a civilizációs kényszerekből, hogy már október végén hallani a Jingle bellst a bevásárlóközpontokban, majd a karácsonyi vásárlás után jön a „karácsonyi utószezon”, ami egybeér a húsvéti nyuszival, aki már találkozik a nyári szabadságolás kérdéseivel, és aztán megint jön az október. Arra utaltam, hogy éppenséggel az ünnep a felelet arra, hogy az ember hogyan tud kiszakadni, kilépni a magunk által létrehozott és igen gyorsan pörgő mókuskerékből. Ünnepekkor levehetjük a munkaruhát, fel lehet venni a legszebb öltözékünket, körbe lehet ülni egy asztalt, és az élet lényeges dolgaira lehet odafigyelni. Talán karácsonykor a leginkább.
Ön szerint hogyan lehet kikerülni abból a pörgő mókuskerékből?
– Érdekes módon a legszebb dolgokat – mint például a szabadság és az öröm – nem lehet rákényszeríteni az emberre. Így inkább azt mondom, hogy próbáljunk meg szerényebbnek lenni az ajándékvásárlásban. Az ajándékozás fontos gesztus, de nem pókerjáték, amiben mindig emelni kell a tétet, és nem termelési verseny, amiben jobban kell teljesíteni az előző évihez képest. Az igazi ünnepben az emberek egymással ajándékozzák meg magukat. Mi lenne, ha egyszer azt mondanánk, hogy mi nem versenytársak vagyunk, és az a lényeg, hogy együtt vagyunk, szeretjük egymást? Ezen senki sem sértődhet meg.
Egész évben a karácsony az a kivételes alkalom, amikor valaki, bárhol is éljen, vagy dolgozzon a világban, igyekszik hazatérni.
– Globális értelemben a karácsony valóban ünneppé vált. Viszont Európában látok itt-ott kísérletet arra, hogy mi, keresztyének, „ne zavarjuk meg” a nem keresztyéneket azzal, hogy karácsonykor jászlat állítunk, ne „karácsonyfázzunk” és „angyalkázzunk”, hanem a karácsony csak valami nagy, általános jó érzet legyen. Attól tartok, ily módon egy idő után a karácsony már nem ünnep lesz, hanem az „ünnep körülménye”. Szerintem a keresztyén emberekben ünnep táján meglévő frusztráltság is ebből fakad. Természetesen, a karácsony legyen mindenkié, de ne úgy, hogy eltűnik belőle az alapító történet, és az ünnep üres rítussá válik. Nekünk, keresztyéneknek, az a dolgunk, hogy újra és újra elmondjuk a karácsony történetét, hiszen ez a történet senkitől nem vesz el semmit, és senkit nem tesz kevesebbé semmiféle meggyőződésében.
Mit tud üzenni a karácsonyra még érzékenyebb magányos embereknek?
– Mindenekelőtt azt, hogy szeretettel várjuk őket közösségeinkbe. Persze, tudom, hogy ez nem szünteti meg teljesen az özvegyen vagy árván maradottak és a valamilyen oknál fogva intenzív, tartós emberi kapcsolat nélkül élő emberek magányosságérzetét. De „kettőn áll a vásár”. Az egyházi közösségek tagjai nem mondhatják maguktól, hogy „ja, kérem, ha magányos, akkor várja meg, amíg észrevesszük, és akkor majd elmegyünk önhöz”. A hatvanas években még jártak betlehemezők Budapest utcáin, mostanában újra kezd életre kelni ez a régi szép szokás. Ebben is bárki részt vehet. Különösen a nagy keresztyén ünnepeknek jó természete, hogy közösségi jellegűek. A karácsony a leginkább az, amikor az angyaloktól a napkirályokon át a pásztorokig, azaz a legmagasabb rendű lényektől a csóró útszélre vetettekig mindenki együtt ünnepel.
Akkor, amikor már az Európai Unió lisszaboni egyezményébe sem lett belefoglalva, hogy Európa keresztény, nincs szükség még nagyobb összetartásra a keresztény egyházak között?
– Mi összetartunk. Van egy kifejezés az egységünkre: „megbékélt különbözőségek”. A keresztyénség rendkívül sokszínű, és én nagyon nem örülnék, ha mondjuk a huszonkettedik század végére minden keresztyén egyforma uniformisban és egyformán jobbra vagy balra fésült hajjal járna. Másféle kultúrában, történelmi felfogással, liturgiával és szervezeti rendben vagyunk, de a megbékélt különbözőségek jegyében minden lényeges dologban össze tudunk fogni, és egyet tudunk érteni.
Az Ökumenikus Segélyszervezetnél, amelynek ön is alapító tagja, nem győzik hangsúlyozni, hogy karácsonykor sem csak karácsonyra gyűjtenek a rászorulóknak.
– Kritikusok és cinikusok szokták mondani, hogy na, persze, egy évben egyszer, amikor az ember amúgy is kiüríti a pénztárcáját, és növeli a kereskedelmi forgalmat, akkor rossz lelkiismerettől vezérelve ismeretlen szűkölködőknek is ad valamit egy cipődobozban, vagy kevéske pénzt dob egy gyűjtőbe, vagy kétszázötven forintot áldoz egy telefonhívással. Elismerem, talán van igazság ezekben a csípős megjegyzésekben. Ám a dolognak nem ez a lényege, hanem az, hogy azért vagyunk adakozóbbak, mert ünnepre készülünk, az ünnep pedig kiszabadítja az embert a maga köréből, s könnyebben fordul mások felé. Ott volt egy család Betlehemben, József, Mária és a kisded, s egyszer csak ismeretlen emberek, a pásztorok és a napkeleti királyok jöttek el hozzájuk, és bekukucskáltak az angyalok is. Egy bensőséges családi történet hirtelen – ha szabad ezt mondanom – „világeseménnyé” vált, mert sokan látni akarták őket.
Az utóbbi évtizedek karácsonyi jótékonyságából utolérhetetlenül emlékezetes marad, amikor az 1989. december 23-i, romániai forradalom után a magyarországi emberek elképesztő önzetlenséggel és maguktól kezdtek el élelmiszert, ruhát és vért adni. Önnek melyik a legemlékezetesebb karácsonyi története?
– Emlékszem, hogy azon az 1989-es karácsonyon a fiatalok eltűntek a gyülekezetből, mert autókba és kamionokba szálltak, s vitték Erdélybe és Románia többi részébe a mindenféle segítséget. Nem tudtuk, hol járnak, miközben arról jöttek a hírek, hogy lövöldözések vannak. Emlékezetes napok voltak, csodálatos összefogással. Ezenkívül is sok karácsonyi történetem van, gyerekként, diákként és lelkészként egyaránt. Mégis, az én „nagy karácsonyi történetem” az, amikor diákkoromban a kollégiumból utaztam haza szenteste napján, de elaludtam a vonaton, tovább mentem, és már nem volt járat visszafelé. Azzal az érzéssel bandukoltam haza a síneken a nyolc kilométeres úton, hogy otthon a hat testvéremmel és a szüleimmel már biztosan minden megvolt: a karácsonyesti imádság, a gyertyagyújtás, az ajándékosztás, az eledelt is megették, és úgy ünnepelnek, hogy azt sem tudják, hol vagyok. Jó sötét volt, amikor hazaértem, benyitottam, mire a bátyám fogadott: „Na, végre megjöttél. Megvártunk.” Felülmúlhatatlan érzés volt, hogy nélkülem nem fogtak hozzá, és külön élmény volt látni rajtuk azt a mérhetetlen bizodalmat, hogy úgyis hazaérek. Ennek az esetnek volt egy nagy üzenete is: mégpedig az, hogy szabad egymást bevárni az ünnepléssel.
Veress Kata