Asztali illemtan az egyenes üléstől a halk nyeldeklésig

Strasbourgban 1766-ban megjelent egy illemtankönyv, amely a gáláns kor gavallérjait hivatott volt illemre tanítani. Ebből az is kitűnik, hogy a csipkés kézelős, rizsporos parókás, finom urak úgy ettek, mint a disznók. Negyven aranyszabály mutatta az utat, miként kell viselkedni az asztalnál. Íme, egy kis ízelítő:
„Helyet foglalván az asztalnál, kalapunkat tegyük le, üljünk egyenesen a széken, ne nyújtózzunk ki hanyagul, ne támaszkodjunk az asztalra, könyökünkkel ne lökjük oldalba szomszédunkat, ne vakarózzunk, ne rezegtessük a lábunkat, ne forgassuk a fejünket ide-oda ok nélkül. Semmi se utálatosabb, mint az asztalnál köhögni, köpni, orrot fújni. Ha mégis elkerülhetetlenül szükséges, takarjuk el az asztalkendővel arcunkat, különösen olyankor, amikor orrunkat tisztítjuk. Semmiképpen se illő kimutatni, mennyire éhesek vagyunk és olyan sóvárogva tekinteni az ételekre, mintha mind fel akarnánk falni. Ha a húst felszeletelik, ne tolakodjunk oda tányérunkkal elsőnek, hanem várjuk be, amíg ránk kerül a sor. Ne rakjunk a szánkba újabb falatokat mindaddig, amíg az előzőt le nem nyeltük, különösen ne akkora darabot, aminőktől az ábrázatunk kidagad. Ne együk a levest a tálból, hanem merjük ki rendesen a tányérunkra. Nem illik nagy zajjal rágcsálni, kenyérbe beleharapni, csontokat szétropogtatni vagy kiszopogatni. Illetlen dolog kézzel nyúlni zsíros ételekhez, mártáshoz, sziruphoz, már csak azért is, mert ez három másik illetlenségre vezet: minduntalan beletöröljük kezünket az asztalkendőbe, kezünket kenyérrel tisztogatjuk, ujjainkat lenyaljuk, ami teteje a rondaságnak. Nem szabad a kenyeret a tálba mártogatni, sem a húst úgy megsózni, hogy a falatokat a sótartóba nyomkodjuk. Nem szabad mást olyan étellel megkínálni, amelybe már beleettünk. Általános szabály, hogy amit egyszer a tányérunkra kivettünk, azt tilos megint visszarakni a tálba, tudni kell azt is, hogy semmi sem csúnyább, mint ujjunkkal kitörölni a tányért. Nem illik az ételeket bírálgatni, elsőnek bort kérni, teli szájjal beszélni, fogunkat késsel vagy villával piszkálni. Semmit se szabad a padlóra dobni, még kevésbé, ha valamit leejtettünk, visszarakni a tányérunkra. Evés közben tartsuk a szánkat zártan, hogy ne csámcsogjunk, mint az állatok, ivás közben nem szabad akkora zajt csapni a nyeldeklőnkkel, hogy a szomszéd minden kortyot megszámlálhasson.”
Összevethetjük e rokokó idillt a literátus magyar strázsamester, Kónya János tapasztalataival az evés körüli illendőség tárgyában: „Némelyik olyan illetlenül ül az asztalnál, mintha egy bolthajtást akarna a könyökeivel támogatni, más oly szemtelen, hogy oly erővel szúr a tálba, mintha egy erdei kant akarna farba szúrni, némely oly goromba, hogy a sült kappant a maga tányérjára hurcolja, megszopintja, azután úgy teszi a szomszédja eleibe, némely oly faragatlan, hogy törületlen szájjal iszik a korsóból, amely azután olyan, mint a pacaltisztogatónak ümögujja, más piszkálja fogait és úgy vájkál szájában, mintha már nyitva volna a kapu a ganéjhordásra, némely felére megrágott falattal kezdi el a nevetést, hogy a morzsalék úgy hull az asztalra, mint a zúzmara, némely olyant böffent az asztal felett, hogy az ördögnek is fel lehetne tenni konfektnek.”
Mulatságos, ugye, de valljuk be, szégyen ide, szégyen oda, néhány apró tanács ma sem fölösleges…

Kövesdy–Sashegyi