A focipálya geometriája

– Magyarországon született, a gyerekkora Nyugat-Németországban telt. Lehetett volna német művész is, mégis hazajött.

– A szüleim 1971-ben disszidáltak, amikor én kétéves voltam. Mindketten élsportolók voltak, a vívásnak köszönhették a szerelmüket. Édesapám magyar volt, édesanyám német; amikor apám elvégezte az egyetemet, Németországban kezdett fogorvosként dolgozni. Sokáig egyáltalán nem jöhetett haza, csak a nyolcvanas évek elején jártunk újra itthon, de a magyar állampolgárságunkat ő is, én is megtartottuk. Amikor befejeztem a középiskolát, és már Londonban is elvégeztem egy művészeti alapokat oktató iskolát, úgy döntöttünk, hogy hazajövök tanulni. Németországban akkoriban, legalábbis azon a környéken, ahol mi laktunk, a Ruhr-vidéken, pontosabban a Düsseldorfi Akadémián, nem volt ilyen jellegű klasszikus művészképzés, mint Budapesten. Bár akkor, sajnos, már nem éltek édesapám szülei, elég nagy rokonságunk volt, szóval nem teljesen idegen helyre jöttem.

– Mikor fedezte fel magában a művészi ambíciót?

– Egészen kicsi gyerekkoromtól szerettem rajzolni, festeni. Gyakorlatilag állandóan ezt csináltam. Mégis olyan gimnáziumba jártam, ahol a nyelvtanuláson és a közgazdasági ismereteken volt a hangsúly. Mire leérettségiztem, már biztos voltam abban, hogy az üzleti élet nem nekem való. Nagy kérdést jelentett számomra, vajon a művészetet válasszam-e hivatásomnak. Tulajdonképpen ezért végeztem el a londoni művésziskolát is, ahol megismerkedtem a szobrászattal, kipróbálhattam a grafikát, a dizájntervezést, festhettem falra, installációkat készíthettem. Az már ott kiderült, hogy a festészet áll a legközelebb hozzám. De hogy mindennap ezzel foglalkozzak, leköt-e, szakmailag jó leszek-e…? Még amikor hazajöttem a főiskolára, akkor sem voltam egészen biztos magamban.

– Mikor érezte azt, hogy a művészet teljesen kitölti az életét?

– A kételyeim ellenére mindig is kitöltötte, de csak jóval a főiskola után törődtem bele abba, hogy – úgy látszik – tényleg művész vagyok. Addig úgy tettem, mintha az volnék, s közben olyasmin fantáziáltam, hogy miként tudnék elhelyezkedni, például, az egészségügyben. Amikor harmadéves voltam a főiskolán, megcsináltattam a magyar személyi igazolványomat, és vendéghallgatói státuszból rendes hallgatójává váltam a főiskolának. Addigra megtanultam annyira magyarul, hogy le tudtam vizsgázni az elméleti tantárgyakból. Már az első évben lettek magyar barátaim, sőt azt kell mondanom, olyan motiváló diákközegbe kerültem, amiben rengeteget tanultam. Az ott szövődő barátságok a mai napig tartanak.

– Kik hatottak leginkább a festészetére, kiktől tanult?

– Már gyerekkoromban rengeteg művészi impulzust szívtam magamba, szerettem kiállításokra, múzeumokba járni. Teljesen elvarázsoltak Hans Memling flamand festő gyönyörű munkái, amiket egészen fiatalon láttam először Brugge-ben, és azóta számtalanszor, amikor csak a környéken járok. Gyakran megfordultam a duisburgi Lehmbruck Múzeumban és a kölni Ludwig Múzeumban, majd Joseph Beuys formabontó művészete ragadott magával. Ezek az élmények meghatározók voltak a festészetemet illetőn, de ugyanúgy benne van a műveimben a korai reneszánszra jellemző statikusság és az amerikai pop-art, sőt a minimalizmus hatása is.

– Kik voltak a mesterei a főiskolán?

– Dienes Gábor volt a mesterem, de sokat tanultam Károlyi Zsigmondtól és más tanáraimtól is. A diáktársaimat már említettem. Amióta tanítok, még inkább meggyőződöm arról, milyen erős hatással lehetnek egymásra a hallgatók.

– A Hegyvidék Galériában most látható művei egy sorozat részei, amelynek fő motívuma a focipálya. Miért éppen az?

– A téma meglehetősen régóta, már 2008 óta foglalkoztat. Abban az évben Besztercebányán voltam egy művésztelepen, amit focipályák vettek körül. Ezekről akkor készítettem egy fotósorozatot, különböző szemszögből; változó helyzeteket, meccseket, edzéseket, a nézőket a pálya szélén. Gyakorlatilag a mai napig e fotók alapján festem az olajképeimet. Valahogy nem tudok elszakadni a táj, a sok zöld és a pálya geometriájának összhatásától. Már a kilencvenes években is volt egy úgymond absztraháló tájképsorozatom, akkor például Mark Rothko amerikai absztrakt expresszionista festő hatott rám leginkább, aki színcsíkokból gyönyörű, vibráló képeket alkotott. Ezt a vibrálást, a síkszerű képtérben létrejövő feszültséget igyekszem megteremteni, az érdekel, hogy a képi tér mennyiben illuzionisztikus, mondjuk úgy, mennyire vezeti a nézőt, vagy mennyire van szükség nézői aktivitásra a befogadáshoz. A festményeimen a képi távlat szellemiségét kutatom, erről készül a doktori munkám is.

– Mennyi ideig készül egy-egy képe?

– Ez nagyon változó. A legtöbbet abbahagyom, amikor először késznek érzem. Kimondottan nem szeretek feleslegesen továbbdolgozni a munkáimon, viszont az gyakran előfordul, hogy egy valamikor késznek ítélt képemet hazaviszem és átfestem. Nem korlátozom magam ilyen szempontból.

– Mikor kezdett tanítani?

– Tizenkét évvel azután, hogy huszonnyolc évesen abbahagytam a tanulást – vagyis negyvenévesen. Sokáig nem szívesen tanítottam volna, sőt, egy időben évekig nagy ívben kikerültem még az egyetem épületét is. Nem azért, mert rossz élményeim voltak, egyszerűen valahogy távolságot szerettem volna tartani: más az élet kint, más az intézményben. Aztán mégis megpályáztam egy tanársegédi állást, de akkor már érdekelt a tanítás, úgy éreztem, pont érett vagyok rá. Azóta is szívesen tanítok.

– Gyakran jár Németországba?

– Igen, elég gyakran. Édesapám már meghalt, de édesanyám, a testvéreim, a barátaim ott élnek.

– Húszévesen gondolta volna, hogy egyszer a Magyar Képzőművészeti Egyetemen tanít, és a tizenkettedik kerületben él majd?

– A lakás, amiben élek, még a szüleimé volt, tulajdonképpen innen mentünk el. De nem, egyáltalán nem gondoltam, hogy így alakul az életem.

F. Nagy Ágnes