Középkori orvoslás Budán

A középkorban nem volt egységes az orvosok megítélése. Az orvoslás elméleti háttere is folyamatosan változott, a korszak végére eljutott a reneszánszra jellemző természettudományos alapokhoz – kezdte előadását Balázs Attila az Egészségesen a Hegyvidéken – Szabadegyetem májusi, szezonzáró összejövetelén. A Hegyvidéki Helytörténeti Gyűjtemény igazgatója elmondta, hogy a gyógyászat lassú átalakuláson ment keresztül, fejlődéséhez – paradox módon – jelentősen hozzájárult az akkoriban gyakori háborús sérülések kezelése és a járványok megfékezése.
Már a korabeli orvosok is egyetemen tanulták az elméletet, azonban a gyakorlat mellett legalább ugyanakkora jelentősége volt a tapasztalati gyógyításnak (kuruzslásnak). Sokáig úgy tartották, hogy alapvetően négy testnedv, a vér, a nyálka, az epe és a fekete epe határozza meg a szervezet működését. Azt hitték, hogy az emésztés során a test „megfőzi” a táplálékokat, ebből merítenek energiát a különböző szervek.
A középkori orvoslásban kiemelt szerepet kaptak a kolostorok, innen származik az a felfogás, hogy a betegséget nem gyógyítani kell, hanem alázatos szívvel elviselni, a lelki üdvösség érdekében. Ezért az orvos először meghatározta, hogy a betegség Isten csapása vagy az ördög műve: az utóbbi esetben ördögűzésre volt szükség, amiben sokszor életét vesztette a beteg. A sebészetet alantasnak tartották (holott sikeresen operáltak sérvet, hályogot, üszkösödést), mert az egyház nem nézte jó szemmel az operációkat, ahogyan a boncolást sem.
A budai zsinaton 1297-ben kijelentették, hogy a budai orvosoknak tilos sebészi beavatkozásokat végezniük. Ópiumot, beléndeket és a bürök különböző oldatait használták altatásra, ezek működtek is, az a beteg viszont rosszul járt, akit kasztrált vaddisznóepével akartak érzésteleníteni. A sebek váladékozását pozitívumnak tekintették, úgy emlegették, mint „a jó és dicséretes genny” – csak az 1500-as évektől vált gyakorlattá a sebfertőtlenítés.
Budán a középkor végéig meglehetősen kevés orvos praktizált, az Árpád-korban ispotályokban, de leginkább kolostorokban gyógyítottak. A magyar pálosok is foglalkoztak orvoslással, ami irgalmas cselekedetnek számított. Az első patikák a kolostorokban működtek, a rendek szabályozták, hogy milyen gyógynövényeket és hogyan kell termeszteni. Mátyás udvarában elsősorban olasz orvosok dolgoztak, ők akár földesúri rangot is kaphattak szolgálataikért cserébe.
Sok orvos vásárolt lakóházat Budán, így Giovanni Manardi is, aki pontosan lejegyezte, kiket kezelt az uralkodón kívül. Ebből kiderül, hogy egyetlen közrendű betege sem volt. Teljesen másképpen működtek a német származású orvosok, számukra a gyógyítás inkább mellékkeresetnek számított, és polgárokat is fogadtak.
A medicusnak nevezett orvosoknak nem volt feltétlenül orvosi diplomája, a borbélyokat, gyógyszerészeket (kuruzslókat) ugyanúgy gyógyítónak tekintették. Érdekesség, hogy a gyógyszerészek nem csupán gyógyszereket árultak, sokkal inkább vegyesboltot üzemeltettek.
Budán a Tárnok utca volt a német, az Úri utca a magyar gyógyszerészek utcája: mindkettő meghatározó főút, ami azt jelentette, hogy csak a gazdagok tudtak ott házat venni.
Idővel az orvoslás egyre több előjogot kapott; a 15. századi budai jogkönyv szerint a patikák nyitva lehettek ünnepnapokon, azonban orvosságon kívül más árut csak az esti harangszó után árusíthattak. Zsigmond herceg, II. Ulászló öccse leírta, hogy festékeket, viaszt, tömjént vásárolt a gyógyszertárakban.
Bevételükre jellemző, hogy a városi adóösszeírásokon a patikusokat az uzsorásokkal vették egy kalap alá, és kereskedőknek tekintették őket. Más volt a helyzet a fürdősökkel, akik a szegényebb néprétegek gyógyításával foglalkoztak. A fürdők közelében később ispotályokat hoztak létre, ezek ritkán fogadtak külsős betegeket, kivéve azok az intézmények, amiket kifejezetten valamilyen fertőzéses, járványos megbetegedés kezelésére hoztak létre. A hódoltság idején az ország elvesztette kapcsolatát a nyugati orvoslással, azonban a híres török utazó, Evlia Celebi még így is arról ír, hogy több orvos dolgozott Budán.

-os