Lótusz, a tisztaság virága

A lótusz a meleg égöv mocsaraiban, sekély tavaiban, gyakran nagy egyedszámban fordul elő. Élőhelye miatt a tudósok sokáig a nálunk is jól ismert tavirózsákkal sorolták egy rendszertani csoportba. A kutatási módszerek finomodásával aztán kiderült, hogy származását tekintve elég messze esik a mérsékelt égövi rokonoktól, és inkább a tekintélyt parancsoló, de jellegtelen virágú platánok családfáját gyarapítja.
A lótusz név a görög lotosz szóból származik. Ez egy mitológiai növény neve volt, ráadásul egy termetes fáé, amelynek gyümölcsei feledékenységet és aluszékonyságot okoztak. Tudományos neve Nelumbo nucifera, amiben a nemzetségnév egy tamil szóból ered, s jelentése: kék – holott a növény a legritkább esetben sem kék. A nucifera ennél találóbb, bár szinte minden növényre igaz, mert „magtermőt” jelent.
A szent lótusznak is nevezett faj Délkelet-Ázsiában őshonos. India nemzeti növénye, a buddhizmus egyik szimbóluma. A tisztaságot kézenfekvő módon jelképezi, hiszen levelei és szirmai viaszos felszínűek, így ha a mocsár piszkos vize a rózsaszín vagy fehér virágokra fröccsen, akkor a viaszrétegről gyorsan leszalad, és nem hagy nyomot maga után. Így a növény a mocsár közepén, vagy egy indiai falu szélén, a kétes tisztaságú tavacskában is ugyanolyan makulátlan marad.
A buddhizmusban a nyolc legfontosabb jelkép egyike a lótusz, amelynek virága – mint a szellemi fejlődés, a megújulás és a szeretet szimbóluma – sok más helyen is felbukkan. A lótuszülés a jóga egyik kiinduló póza, egyszerre véd és pihentet. Európai szemmel legjellegzetesebb megjelenése talán a mandalák képe, ahol a nyolc sziromlevél a lótuszvirág felülnézeti képe.
A szent lótusz azonban nemcsak a vallást szövi át, hanem a hétköznapokat is: gyógyszer és táplálék is egyben. A friss magokat nyersen és pörkölve is fogyasztják, az iszapból kiemelt vaskos gyöktörzseket zöldségként eszik. Virágából illatszer készül, leveleibe ételt csomagolnak, magtokja keresett dekorációs alapanyag. A gyógyászatban sebkezelő, tisztító hatása miatt kedvelik, és jótékonyan hat több járványos betegségre is. Nincs a növénynek olyan darabja, amit ne hasznosítanának.
Már évszázadok óta történnek kísérletek arra, hogy a lótuszt a mérsékelt égöv alatt is neveljék. Nyugat-Európa számos botanikus kertjében találkozhatunk vele, rendszerint üvegházak medencéiben él és bontja virágjait. Nálunk az elsők között a Lukács-fürdő meleg vizű tavába telepítették. Igazán tartósan azonban a Szegedi Egyetem botanikus kertjében talált otthonra, ahol a telet is a szabadban tölti. Ez úgy lehetséges, hogy a növény vaskos gyöktörzse a vastag iszaprétegbe húzódik vissza, ott vészeli át a téli hónapokat.
A lótusz termesztésével mi magunk is megpróbálkozhatunk. Először is szükségünk lesz lótuszmagokra. Képtelenségnek hangzik, mégsem lehetetlen beszerezni, hiszen a virágkötészeti munkákban gyakran vannak szárított lótusztermések. A kezdéshez egy ilyenben zörgő magok is alkalmasak lehetnek. A magok egyébként nem tartalmaznak tartalék tápanyagot, így nagyon hosszú ideig csíraképesek maradnak. Arra is akadt már példa, hogy egy 1200 éves lótuszmagot sikerült kicsíráztatni.Először tegyük a magokat tiszta vízbe. Az egészségesek lemerülnek, és néhány hét alatt gyökeret eresztenek. Ekkor ültessük el tápanyagokban gazdag földbe. Egyes vélemények szerint az agyagos föld az ideális, mások a laza mocsári talajt ajánlják. Vitán felül áll azonban, hogy a növény sok vizet és fényt igényel. Az első évi növekedéshez meleg és napfény kell.
A teleltetésnél vigyázzunk, mert a növény tetszhalott állapotában sem viseli el a fagyot. A második évtől akár a kerti tóba is kiültethetjük, de télre csak akkor hagyjuk ott, ha a tó fenekén az iszap a gyöktörzsekkel nem fagy meg.
A magról nevelt növényeknél legkorábban a második évtől számíthatunk virágzásra. Ha kinyílik a virág, bizonyosan kárpótolja gazdáját a sok gondozásért, és a Hegyvidék újabb botanikai érdekességgel gazdagodik!

(Barta)