„Ami tehetségem van, azt kötelességem megadni a közösségnek”

Vannak, akik nem öregszenek. Legalábbis nem úgy, ahogy a többség. Bár sok esztendőt megéltek, éveik számát nyugodtan letagadhatják, akár a megjelenésüket, akár a habitusukat tekintve.
A 93 éves Szőnyi Erzsébet is ilyen ember. Éppen ezért a Próféta a saját hazájában? című beszélgetéssorozat legutóbbi alkalmán jelen lévők rendkívüli másfél órának lehettek részesei. Erzsi néni úgy mesélt, hogy azt mindenki szájtátva hallgatta – és vidáman. Mert a történeteibe mindig belecsempészett valamit, ami derültséget váltott ki a nézőkből.
Az egyik házigazda, dr. Fabiny Tamás evangélikus püspök első kérdésére – Mi köti a kerülethez? – a hegyvidékiek szívét melengető válasz érkezett: – Ebben a kerületben születtem, itt éltem mindig. Úgy kötődöm ide, mint más a szülőfalujához. Nekem a tizenkettedik kerület a szülőfalum!
Kiderült, kislányként a házi muzsikálások adták meg számára az alapot a zene szeretetéhez és ismeretéhez. De nem vonósok, fúvósok szólaltak meg otthon, hanem gitárok és mandolinok. Édesapjának volt egy különleges, kétnyakú gitárja, ami még ma is megvan, az egyik unoka örökölte.
Szőnyi Erzsébet kisgyerekként kezdett zongorázni nagymamája és édesanyja hatására. Első zongoratanára Benczúr Aglája, Benczúr Gyula festőművész unokahúga volt. Majd bekerült a nagyhírű Szilágyi Erzsébet Leánylíceumba, ahol a Kodály programjának szellemében dolgozó neves énektanár és karvezető, Sztojanovits Adrienne tanítványaként egy életre elkötelezte magát a zenének, a zeneszerzésnek és az oktatásnak.
Ott találkozott először Kodály Zoltánnal, bár nevetve mesélte, hogy ez a találkozás kicsit egyoldalú volt. Egy megnyert népdaléneklési verseny emlékére egy dedikált fényképet kapott a zeneszerzőtől, de ő nem személyesen, hanem a tanárnőjén keresztül adta át. Ekkor talán még senki nem sejtette, hogy később ennél jóval közelebbi kapcsolat lesz majd a tehetséges kislány és a híres mester között.
A középiskola után jött a Zeneakadémia, majd újra a középiskola, de már tanárként. Nagyon fiatalon, 21 évesen 14–18 éves lányokat tanított zenére.
– Álljanak csak fel azok, akik a Szilágyiban hozzám jártak, mert látom, vannak itt! – mondta, és elérzékenyülve figyelte, ahogy három – majdnem kortárs – hölgy egyenesedik fel kissé elfogódottan a székéről.
Aztán, ugyancsak fiatalon, bekerült a Zeneakadémiára is oktatónak. Előfordult, hogy akiket tanított, idősebbek voltak nála.
– Mondhatni, baráti kötelék alakult ki köztem és a tanítványaim között, akik közül szintén itt vannak többen, most ők álljanak fel! – vette át a beszélgetés irányítását a vendég.
A felemelkedő egykori diákok között ott volt Sapszon Ferenc Liszt-díjas karnagy is, a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola alapítója és művészeti vezetője, aki elhozta magával két 15 éves tanítványát, Andor Mátyást és Vadas Somát. Ők a beszélgetés közben előadtak egy-egy darabot.
Természetesen újra és újra szóba került Kodály Zoltán. A mester mindig számított a fiatal és tehetséges zenepedagógusra, akivel 1942-től egészen a haláláig együtt dolgozott a Kodály-módszer népszerűsítésén, bevezetésén.
– Az eszmei részét ő adta, a gyakorlati részét én csináltam a gyerekekkel – fogalmazott Erzsi néni.
Ám nemcsak munkakapcsolat, hanem annál személyesebb viszony alakult ki köztük. Mestere, inspirálója volt. Igazi barátság azonban Kodály első feleségéhez, Sándor Emmához fűzte, aki sokszor hallgatta meg új szerzeményeit, és még a férjével is vitába keveredett, ha kritizálta az adott mű valamelyik részletét.
Sok apró érdekesség elhangzott még Kodályról, például az is, hogy bár híres volt a szigorúságáról, nagyon jó humorérzékkel rendelkezett, és nem rejtette véka alá a véleményét akkor sem, ha a hatalomnak olvasott be.
Önmagáról, mint alkotóról, Szőnyi Erzsébet – nagyon szerényen – keveset szólt. Fabiny püspök megpróbált ezen változtatni egy „mire a legbüszkébb?” kérdéssel.
– Semmire nem vagyok büszke – jött a válasz. – Megtettem azt, amit kell. Amikor a pittsburghi egyetemen megkaptam a tiszteletbeli doktorátusi címet, megkérdezték tőlem, miért csináltam ezt a sok mindent, miért írtam, tanítottam, dolgoztam ennyit. Akkor azt mondtam: itt állok, és másként nem tehetek. Erre elkezdtek nevetni, mert ez egy katolikus egyetem volt, és én Luthert idéztem… De most is csak azt válaszolhatom: amit megteszek, azt meg kell tenni. Ami tehetségem van, azt kötelességem kimunkálni és megadni a közösségnek. Kodály is mindig ezt mondta.
Szóba került, hogy nőként mennyire volt nehéz boldogulnia, és Erzsi néni elismerte, bizony, sokszor kétszer annyit kellett teljesítenie, mint ha fiúnak született volna. Azóta sem szereti, ha zeneszerzőnőnek nevezik.
– Zeneszerző vagyok! Nem kell ezt ragozni – szögezte le ellentmondást nem tűrően.
Zenepedagógusként kevesebbet szembesült mindezzel, inkább csak azt vette észre, hogy egy-egy zeneakadémiai tanári konferencián egyedül volt nő.
Az este vége felé a hitéről is beszélt, ami sokszor átsegítette őt a tragédiákon. Bár ő maga katolikus, a férje révén – akivel több mint hatvan évig élt boldog házasságban – a református vallás is közel áll hozzá, ahogyan az evangélikus is, az édesanyja miatt. Életének egyik legmagasztosabb pillanata pedig állítása szerint az volt, amikor egy zsidó családdal Izraelben együtt ünnepelte a pészahot.
Majd’ egy évszázad elevenedett meg a Magyarországi Evangélikus Egyház Északi Egyházkerületének falai között, és miközben kicsit bekukucskálhattunk Kodály Zoltán életébe, hétköznapjaiba, megtudhattuk, miért lett legendás pedagógus, zeneszerző és zenetudós ez a 93 éves asszony. Minden mondatában, minden szavában benne volt Kodály szelleme, a zene szeretete és tisztelete.

K. A.