Egy este Pat Methenyvel a MOM Sportban
Ő is azoknak a jazzművészeknek a szűk körébe tartozik, akik olyan zenei világot hoztak létre, ami nemcsak óriási népszerűségnek örvend, de közönsége messze túlmutat a jazz rajongóinak táborán. Pat Metheny, a világhírű gitáros ezúttal a budai oldal egyre népszerűbb koncertarénájában, a MOM Sport rendezvénycsarnokában adott frenetikus koncertet.
A Get Closer rendezvényszervező irodának oroszlánrésze van abban, hogy a zenekedvelők mostanság egyre többször zarándokolnak Budára: komoly nagykoncertek és – jövő tavasszal immáron harmadízben sorra kerülő – jazzfesztivál fémjelzik munkáját. A MOM Sport adott helyet májusban a Chick Corea Trió fellépésének, most pedig ugyanott egy másik világsztár, a Pat Metheny Quartet örvendeztette meg a jazzrajongók népes táborát.
Pat Metheny impozáns karrierrel dicsekedhet: húsz Grammy-díj, megszámlálhatatlan album, világkörüli koncertturnék bizonyítják több évtizedes aktivitását. Szinte hihetetlen, de volt olyan éve, amikor csaknem kétszáz koncertet adott! Sokoldalúsága is egyedülálló, hiszen különféle projektekben, formációkban vett részt, amelyekben olykor egymástól meglehetősen távol álló műfajok és irányzatok kiemelkedő képviselőivel játszott együtt Gary Burtontől Ornette Colemanen át John Zornig.
Hazánkhoz való kötődése akkor kezdődött, amikor barátja lehetett két Amerikában fényes karriert befutó magyar gitárosnak. Zoller Attila fedezte fel a 16 éves tinédzsert, aki később tanult is nála. Kapcsolatban állt még híresebb hazánkfiával, Szabó Gáborral is. Az elmúlt három évtizedben már oly sokszor lépett fel itthon, hogy mondhatjuk, szinte hazajár.
Közben megismerte a magyar jazz számos képviselőjét, a magyar zene és kultúra világát. Az sem véletlen, hogy a Magyar Rádió Zoller Attiláról elnevezett jazzgitár-tehetségkutató versenyében a zsűri díszelnökének kérték fel, és a gálaest főszereplője is ő volt. A műsorban a győztes Pusztai Antallal duóban a The Birds and the Bees című Zoller-kompozíciót adta elő óriási sikerrel.
Legkiemelkedőbb együttesei között kell megemlíteni Unity Band nevű kvartettjét, Chris Potter tenorszaxofonossal, Ben Williams bőgőssel és Antonio Sanchez dobossal. A MOM Sport színpadán is kvartett formációval lépett a pódiumra, de ezúttal zongoratrió kíséretével. A ritmushátteret biztosító világsztár, Antonio Sanchez, persze, ezúttal sem hiányozhatott. Ő is régi ismerősünk, többször vendégszerepelt nálunk különböző együttesekkel.
A bőgős személye viszont igazi meglepetést jelentett: Linda Oh, a maláj származású ausztrál hölgy férfitársait megszégyenítő intenzitással kezeli a behemót hangszert. Ő is játszott már nálunk, igaz, kevesen láthattuk: néhány éve a Trafóban a Joe Lovano–Dave Douglas Quintet bőgőseként lépett fel. A Pat Metheny Quartet „Benjáminja” a brit jazz egyik nagy ígérete, Gwilym Symcock zongorista volt.
Metheny a hangszerek megválasztásában korszakalkotó újításokat vonultatott fel az idők során, hiszen 1985-ben, első hazai fellépésén, például, gitárszintetizátort is bevetett, pályája során használt már 12 húros akusztikus gitárt, vagy baritongitárt is. Ezúttal is négy különféle elektromos gitár csillogott a színpadon, s mindig az adott dal karakterének megfelelőt használta. Az egyik gyönyörű, kíséret nélküli szólóban előadott ballada kedvéért még egy akusztikus gitár is előkerült.
Az elektronika mindenáron való alkalmazásának divatja elmúlt, így igazán emberléptékű hangzásvilágot élvezhettünk. A zene nem riasztotta agresszivitásával a hallgatókat, de soha nem is vált érzelgőssé.
A kitűnő gitáros szokásához híven ezúttal is elképesztő változatossággal adta elő repertoárját, a dallamot mindig előtérbe helyező játékmodorban. Hallhattuk régi és újabb szerzeményeit, nagyszerű improvizációkkal – olyanokat, mint a The Bright Side of Life, a Last Train Home, a James, a Question and Answer, a Song for Bilbao vagy az Always & Forever.
A hagyományos jazzinterpretációnál összetettebb formákat alkalmazó, a stílusirányzatokat kreatívan ötvöző csapatjáték szem- és fültanúi lehettünk. Volt gitárszóló kíséret nélkül, duett mindhárom hangszerrel külön-külön (a zongorista szintetizátort használva vonósokat imitált, valóságos zenei szőnyeget terítve a meseszép gitárjáték alá), vagy a kvartett hagyományos szereplése oly módon, hogy a grandiózus gitárszólók mellett a három kísérő is kedvére szólózhatott.
Mindnyájan elképesztő technikai tudással, muzikalitással és érzékenységgel rendelkező zenészek, akik alkalmazkodnak Metheny zenei elveihez. Külön is kiemelendő Miss Oh virtuóz basszusjátéka, gyönyörű soundja – ő a rockos hangvételű számokban olykor basszusgitárra váltott. Sanchez megmutatta, hogy az ütősök már nem pusztán kísérők, a modern dobjáték önálló művészetté vált. Legkevésbé a zongorista volt foglalkoztatva, ezt a koncertkörutat akár trióban is lebonyolíthatták volna. Néhány rövid szólójában azért Symcocknak is módja volt megmutatni „oroszlánkörmeit”.
Szünet nélkül, csaknem három órán át zenélt a Pat Metheny Quartet, de senki sem fészkelődött, főleg nem akart csendben elosonni. A zsúfolásig megtelt teremben hatalmas tapsvihar dördült fel, amikor egy-egy veretes számra a közönség már a kezdő hangokról ráismert, a szebbnél szebb balladákat pedig lélegzetvisszafojtva hallgatta a sok száz jelenlévő.
Az őszinte lelkesedést két remek ráadással köszönték meg a fellépők. Először mindennemű kíséret nélkül, terjedelmes szólóval búcsúzott el Metheny, majd utoljára minden zenészét a színpadra hívta, és fergeteges, jó pár decibellel megszólaltatott jazz-rockkal zárták a koncertet.
Márton Attila