„Úgy érdemes élni, hogy nyitottak vagyunk a világra”

– Zűrzavaros időszakban tanult a Képzőművészeti Főiskolán. Mielőtt 1946-ban megszerezte a tanári diplomáját, Rudnay Gyula, Kandó László és Bernáth Aurél is a tanárai között volt. Miért a grafikát választotta elsőre?

– Egészen egyszerű oka volt. A háború végére a bombázásokban az összes festékem elveszett, csak ceruzám maradt. Így lett ötödévben, az 1945–46-os tanévben Varga Nándor a grafikatanárom. De a legtöbbet iskolán kívül egy festőművész kollégámtól, Fischer Ernőtől tanultam. Vele tudtam a legjobban megbeszélni az alkotó munkával kapcsolatos dolgaimat. Amint befejeztem a főiskolát, férjhez mentem, majd tíz évig itthon maradtam a három gyerekkel. Zuglóban kezdtem tanítani, és egy évvel később, 1956-ban összefutottam egy kollégával, aki megemlítette, hogy rajztanárt keresnek az Arany János iskolában. A hosszú évek során sok tehetséges fiatallal foglalkozhattam. Rá egy évre úgy adódott, hogy beköltözhettünk ebbe a házba, azóta is itt élek.

– A család és a rajztanári munkája mellett mikor jutott ideje a festésre?

– Amíg a gyerekek itthon voltak, addig legfeljebb csak rajzolgattam, másra nem futotta az időmből. Amikor elkezdtem tanítani, bekerültem egy képzőművész társaságba, velük jártam nyári alkotótáborokba, csiszoltam a festői képességemet, kezdtem egyre jobban belejönni. A legtöbb képem 1980-as nyugdíjba vonulásom után született. Húsz éve vagyok tagja a Művészetbarátok Egyesületének. Eleinte általában a társaságunkkal voltak többféle helyen csoportos tárlataink, majd idővel már csak a saját műveim bemutatása miatt kerestek meg. Eddig huszonöt zsűrizett kiállításom volt.

– A munkáira azt szokták mondani, hogy átélt, látott vagy elképzelt tájak, érzések jelennek meg rajtuk. Elnézve a műveit – Édenkert, Tompa fényben, Kék madár, Tavas barlang, Örömvirágok, Tisztelet Chagallnak, Kőfal színei, Hegyvidék, Tűzmadár, Havas táj – valóban csodás, képzeletbeli alkotásokról van szó. Mit gondol arról, ahogy mások beszélnek ezekről?

– Szeretem, ha mások mást látnak benne, mint amit én. Mondják, hogy nagy fantáziám van, ami jó érzéssel tölt el. De vannak olyanok is, akik szerint az nem művészet, hogy véletlenszerűen dolgozom. Pedig végtére is a véletlen módon induló alkotásaimat utóbb mindig összefoglaltam, átalakítottam. Hangulat, belső késztetés és a véletlen adta azokat a technikákat, lenyomatokat, amik nélkül nem tudtam volna megcsinálni azt, amit elképzeltem. Ha például a papírt rányomtam az üveglapra, amelyre előtte valamilyen festékszínt nyomtam, majd elkentem, abban a foltban én már megláttam valamit, és annak mentén folytattam tovább, vagy rajzoltam bele még valamit.

– A férje mit szólt hozzá?

– Ő tipikus mérnök volt, aki nem értett a festészethez, és ha elment mellettem, amikor dolgoztam, legfeljebb megeresztett egy viccet a készülő képemmel kapcsolatban. De azért becsülte, amit csináltam. Amire azt mondta, hogy tetszik neki, azt megtartottam.

– A festés már csak múlt idő?

– Nem tudom, mi az oka, de ma már hiába van bennem kedv hozzá, hiába durálom neki magam egyszer-egyszer, nem tudom megtenni azt, amit szeretnék, és ahogyan szeretném. Pedig ugyanúgy próbálom üvegen, ugyanúgy próbálom papíron – mégsem megy. A Majális festője, Szinyei-Merse Pál egyik napról a másikra hagyta abba a festést. Előfordul, hogy amikor előveszem egy-egy régi képemet, rácsodálkozom, hogy „na, ez egészen jól sikerült”, de ma már fogalmam sincs, hogyan csináltam. Van, hogy utólag korrigálok rajtuk, mintha idegen szemmel nézném, mintha más munkáit látnám.

– Ki a kedvenc képzőművésze?

– A festők között több is van, a grafikusok közül egyszerűen imádom Szalay Lajos műveit. Ő a kevéssel is sokat tudott mondani. Nem véletlenül nevezték „a magyar grafika megújítójának”, és mondta róla Picasso: ha csak egy grafikus neve maradna fenn a huszadik századból, akkor az Szalay Lajosé lenne.

– Az, aki maga is fest, milyen szemmel nézi más festőművész alkotásait a galériákat járva? A technikát figyeli? A színeket? A mondanivalót?

– Nehéz pontosan megmondani. Nem részleteiben érdekesek a művek, hanem a hatásukban, és számomra az is érdekes, hogy mivel és hogyan éri el az adott művész azt a hatást. Azt sem megmagyarázni, sem utánozni nem lehet. Ha a nagymesterek alkotásairól készült reprókat nézi az ember, már azok sem ugyanazt az érzést váltják ki, mint az eredeti mű.

– Kilencvenöt éves lesz, de olyan szellemi frissesség, vitalitás és életöröm van önben, amit sok fiatal is megirigyelhetne. Hogy csinálja?

– Úgy érdemes élni, hogy az emberben megvan az érdeklődés mások, a világ iránt. Szeretek mozogni, amire nagy szükség van, de az már nem nevezhető sportolásnak, amit ma csinálok. Reggel az ágyban elvégzek pár bemelegítő mozdulatot. Sokáig jógáztam, így annak és a meridián tornának a gyakorlatai is megmaradtak bennem. Nálam fiatalabb volt iskolatársaimmal eljárunk kirándulni meg erre-arra. A gyerekeimmel és a menyemmel minden hétvégén Scrabble-t játszunk. Öt unokám és tíz dédunokám van, úgyhogy nem vagyok híján a családi eseményeknek sem. Hetente járok bridzselni, és szeretek klasszikus zenét hallgatni, az Operába és az Olasz Intézetbe is van bérletem. Annak is nagyon örülök, amikor találkozom az öt unokámmal és a tíz dédunokámmal.

– Várható, hogy összeszedi egy újabb kiállításra a műveit?

– A munkáim nagy részét elajándékoztam, ezért időigényes összeválogatni annyit. Sok munkával jár és fárasztó, ennek ellenére megfordult a fejemben, hogy talán érdemes lenne jövő tavasszal, a kilencvenötödik születésnapom környékén egy újabb kiállítást rendezni.

V. K.