Barcsay Jenő rejtett világa
Barcsay Jenő 1977-ben maga válogatott ki közel 200 festményt és grafikát a műveiből, és ajándékozta a szentendrei Barcsay Múzeum gyűjteményes kiállítására. Végül is ezért vált „élő gyűjteménnyé” a maga által fontosnak tartott alkotásainak a bemutatása, amiről a mester így vallott: „Ez vagyok én, ez az én életművem.” Ám ahogy a Hegyvidék Galériában tartott előadás címe is utal rá, a harminc éve elhunyt festőművésznek voltak „rejtőzködő művei” is.
Egy rég elfeledett, megrongálódott papírtekercs került elő 2015 tavaszán a szentendrei Ferenczy Múzeum egyik raktárából. A hatalmas pittkréta rajz Barcsay Jenő 1964-ben készült, soha meg nem valósult murális művének a terve. Az asszonyok sorát ábrázoló grafika nemcsak a korszak monumentális művészetének fontos darabja, hanem Barcsay életművében is különleges helyet foglal el.
Barcsay Jenő (1900–1988) festőművész és anatómiaprofesszor halálának harmincadik, a művészetét bemutató szentendrei Barcsay Múzeum alapításának negyvenedik évfordulóját ünnepeljük az idén. Ez alkalomból vetítéses előadás zajlott a Hegyvidéki Galériában, amelyen Szabó Noémi Barcsay ismeretlen és titkokat rejtő kétoldalas művein keresztül vezetett be a páratlan 20. századi életmű részleteibe.
„Barcsay Jenő – rejtőzködő művek”. A szentendrei Ferenczy Múzeum művészettörténész munkatársa azért adta előadásának ezt a címet, mert az alkotó azon munkáit akarta bemutatni, amelyeket a mester valamilyen oknál fogva nem tartott sokra – ellentétben a Barcsay-művek után kutató Szabó Noémivel. A szakember egyebek közt azt csodálja az erdélyi származású Barcsayban, aki 1919-ben érkezett meg a budapesti Képzőművészeti Főiskolára, hogy neki megadatott végigkísérni a 20. század képzőművészetének teljes történetét, és több stílus kipróbálása után találta meg a saját kifejezési módját.
Barcsay Jenő a főiskolán először annál a Vaszary Jánosnál tanult, aki hagyta, hogy a diákjai progresszíven, szabadon, haladó módon bontogassák szárnyaikat. Miután a mindig ápolt, úriembernek öltöző, visszahúzódó, nehezen oldódó Barcsaynak ez nem volt kedvére, átment a teljesen másképp, szigorú konzervativizmussal tanító Rudnay Gyula osztályába. Barcsay húszas években készült, kevés megmaradt képeinek sötét tónusa, komor ábrázolási módja a Rudnay-iskola hatása.
Aztán 1926-ban jött a párizsi ösztöndíj, és a fiatal alkotó a kor megannyi művészével és számára új stílusokkal találkozott. Ott ismerkedett meg Monet, Matisse, Pissaro és Cézanne művészetével – ez utóbbi hatott rá a legjobban. Erről árulkodnak az 1928 körül készített Fiatal fiú, Munkások (Vörös fiúk) és Női fej című munkái. Ösztöndíja második felét Olaszországban töltötte, bebarangolta Toscanát, Rómában is járt, tudatosan tanult, és olyan nagy hatással voltak rá az ott látottak, hogy később is mindig azt hangsúlyozta: rá nem a német, hanem a latinos expresszionizmus hatott a leginkább, az áll hozzá a legközelebb.
Itáliából való visszatérése után, 1930-ban talált rá arra a helyszínre, amely élete végéig inspirációs forrása, múzsája, ihletője lett: Szentendrére. Az 1928-ban alapított Szentendrei Festők Társasága, a pezsgő képzőművészeti élet, a közös gondolkodás, a nyári művésztelep mind jelentős momentum pályájában.
Ahogy az előadó is elmondta, Barcsay Jenő több évtizedes munkájának, minden műalkotásának a gyökere a tér és a forma, a táj és ember fogalompár. Mindig a látható világból indult ki, azokat vizsgálta és analizálta alkotásaiban.
Szabó Noémi sokat foglalkozik a művész kétoldalas képeinek rejtelmeivel. Létezik olyan festmény, aminek az egyik oldalán Tornyai János Virágcsokorkötője látható, míg a másikon Barcsay Város című alkotása. Láthattunk az előadáson Barcsay saját kétoldalas műveiből is: a Dombos tájat és a Domboldalt, mindkettő hátoldalán asztali csendéletekkel.
Az 1945-ös történelmi változások a művészeti életre is kihatottak, de mivel Barcsaynak tanári állása volt egy ipari iskolában, nem kellett magát arra kényszerítenie, hogy beálljon a politikai alapú, szovjet, sztálinista stílust kényszerűen követő képzőművészek táborába. Aztán 1953-ban megbízták a később híressé vált Művészeti anatómia című tankönyv megírásával, amelyet Kossuth-díjjal jutalmaztak, s az Ember és drapéria kötetével együtt külföldön is nagy sikert aratott.
Szabó Noémi előadásából nemcsak Barcsay műveinek jelentőségéről kaphattunk képet, hanem arról is, milyen nehéz követni egy alkotó pályáját, aki számtalan munkáját megsemmisítette. Nem kevés kutatómunkát hátrahagyva az olyan művészettörténészeknek, mint Szabó Noémi, aki pince mélyén is lelt már rá Barcsay-műre, és nem adta fel a reményt, hogy egy szétdarabolt Barcsay-kép további „puzzle-darabkáit” is megtalálja.
V. K.