A jazzvokál királya a MOM Sportban

Megfigyelhető, hogy sok zenei műfajban az énekesek közt nagyobb számban képviseltetik magukat a nők, mint a férfiak. Így van ez a jazzben is, ezért aztán nem csoda, hogy a közönség szinte „megostromolja” az előadótermeket, amikor egy-egy crooner érkezik.
Gregory Porter immár harmadszor állt magyar színpadon ezen a novemberi hideg estén. A szelíd óriás ezúttal is pillanatok alatt forró hangulatot teremtett, éppen úgy, ahogyan két éve a Veszprémfesten, tavaly pedig a Müpában. S hogy a valódi művészet mennyire megmozgatja a hozzáértőket, azt látványosan igazolta a MOM Sport zsúfolásig megtelt hatalmas terme.
Porter karrierje későn indult: csak egyetemi évei alatt, édesanyja ösztönzésére és minden idők egyik legnagyobb afro-amerikai énekes sztárja, Nat King Cole hatására kezdett komolyabban foglalkozni a jazzénekléssel. Sorra jelentek meg lemezei, amiket rendre Grammy-díjra jelöltek, 2014-ben aztán meg is kapta azt Liquid Spirit című albumáért. Repertoárja túlnyomó részét saját szerzeményei teszik ki, a veretes szövegeket is ő írja.Már az őt kísérő ötös fogatot is hatalmas ováció fogadta a MOM Sportban, a hangorkán aztán eksztatikus méretűvé dagadt, amikor a jellegzetes, általa jazzsapkának nevezett fejfedőt viselő énekes is a színpadra lépett. Simogató, olykor érces baritonja azonnal betöltötte a teret.
Az utóbbi években az altszaxofont tenor váltotta fel, amin a kistermetű, de hihetetlen intenzitással játszó Tivon Pennicott bűvölte el a hallgatóságot. A zongorista a kezdetek óta Porter hűséges társa, Chip Crawford, míg a ritmustandemet két fenomenális afro-amerikai muzsikus alkotja: Jahmal Nichols bőgőzött, és egy-két kifejezetten rockos számban basszusgitárt is megszólaltatott, a dobok mestere, Emanuel Harrold pedig hatalmas ütőhangszer-arzenált vonultatott fel. A kitűnő prágai Hammond-orgonista, Ondřej Pivec még inkább fokozta a gospeles, itt-ott rockos, rhythm&blues-os hatást.
Olyan nagy sikerű dalok hangoztak el, mint a Take Me to the Alley, az On My Way to Harlem vagy a Hey Laura, és ezek mellett minden zenész jutalomjátékát is kiélvezhettük egy-egy számban. A frenetikus koncertet Haydn Búcsú-szimfóniájának koreográfiájával zárták (volna), először az énekes, majd a zenészek hagyták el a színpadot.
A tartós vastapsot két ráadással hálálták meg: a When Love Was Kinggel, majd a Work Songgal. Ez utóbbi minden idők egyik leghíresebb jazzsztenderdje, még az 1950-es években írta Nat Adderley a bátyja, Cannonball Adderley zenekara számára. A közismert dal előadása koronázta meg ezt a fantasztikus estét.

(Márton A.)