Elzárt sípálya 1937 karácsonyán

A főváros téli sportkedvelő közönsége gyönyörű karácsonyi ajándékot kapott 1937-ben: rég nem látott, pompás fehér karácsonyt. A Pesti Hírlap részletes beszámolója alapján elevenítjük fel az izgalmas eseményeket.
A sablonos kijelentés, hogy síelők ezrei lepték el a Svábhegy és a János-hegy lankáit, ebben az esetben nem fedte a valóságot, mert nyugodtan lehet állítani, hogy az az évi karácsony két ünnepnapján tízezrek látogattak el a főváros síparadicsomához. Persze, sokan elutaztak külföldre, a környékbeli hegyek közé vagy a Mátrába, de nagy tömeg maradt itthon, és élvezte a kitűnő, friss porhót a Svábhegyen és a János-hegyen.
A fogaskerekű aránylag jól ellátta feladatát, minden kocsi, minden alkalmazott kora hajnaltól késő estig rendelkezésre állt. Ám a közönség egy része így is türelmetlen volt, mivel túl sokáig kellett várni, amíg odafent, a Széchenyi-hegyi végállomásnál visszakapták léceiket a kirándulók. A Svábhegyen példátlan tömegben lepték el a síelők kedvenc síterepeiket, elsősorban a Normafa és az Anna-kápolna környékét.
Akik ismerték a járást ezen a vidéken, azok felérkezésük után azonnal a Svábhegy és a János-hegy találkozásának legszebb részére, a Virányosnak nevezett pompás síterületre siettek. Nagy volt a megdöbbenésük, amikor kiderült, hogy a megszokott terepet szeges vaskerítés zárja el, és nem használható kedvenc pályájuk változatos lesiklója. Lesújtva álltak a szeges vaskerítés előtt, és vágyakozva néztek a szikrázó hóval borított lankák felé.
Az élelmesebbek nekiindultak a hosszú kerítés mellett, és nemsokára felfedezték, hogy a kerítés még nem készült el teljesen, a síterep nincs végleg elzárva, így hosszas gyaloglás után, nagy kerülővel mégiscsak be lehetett jutni az érthetetlenül tiltott területre. Néhány napon belül kiderült, hogy a János-hegy és a Svábhegy Zugliget felé eső oldalának részét a telektulajdonos Haggenmacher család véglegesen le akarta zárni.Nem csak a közönség soraiban keltett megdöbbenést a szeges vaskerítés. A hír nagy ijedelmet váltott ki a sísporttal versenyszerűen foglalkozó ifjúság körében. A Magyar Sí Szövetség vezetői azonnal bejárták a helyet, és aggódva állapították meg, hogy a magyar sísport egyetlen büszkesége, a János-hegyi nagy síugrósánc is beleesik a szóban forgó területbe. Ha a kerítések elkészülnek, ugrópálya nélkül maradnak a síelők.
A magyar sísport egyik legnagyobb eredménye volt, hogy 1928-ban, sokesztendős harc után, végre felépült a nagy síugrósánc a János-hegy oldalán. Ott treníroztak a hazai síugrók, és ez a sánc indította meg azt a fejlődést, ami jó néhány nemzetközi eredménnyel bizonyította a magyar sísport életrevalóságát.
A terület, ahol a sánc épült, a Haggenmacher család tulajdona volt. Haggenmacherék készséggel bocsátották a Virányos kilencvenhat holdját a magyar síelés szolgálatára, és az ugrósánc felépítése után is csupán évi 10 pengő névleges bért kértek a Magyar Sí Szövetségtől.
1937-ben azonban – teljes joggal – a család elhatározta, hogy felhasználja a területet, ezért április elsejére felmondta a megállapodást, majd november elsejéig újabb félévi haladékot adott. A Magyar Sí Szövetség beadványt intézett a fővároshoz, amelyben azt kérte, hogy legalább azt a területet szerezze meg a Haggenmacher családtól, amin a 16 000 pengő költséggel felépített modern síugrósánc helyezkedik el.
A család maga is szívesen szabadult volna ettől a nehezen felhasználható telekkomplexumtól, ezért fel is ajánlotta a fővárosnak, hogy az vásárolja meg a kilencvenhat holdnyi területet, vagy adjon cserébe olyan telkeket, amiken építkezni lehet. Annak idején azonban a főváros vezetőségét sokan illették telekspekuláció vádjával, ezért annak tagjai nem tárgyaltak komolyan arról, hogy mi történjék a Haggenmacher-féle területrésszel.
Amikor a Magyar Sí Szövetség november elsején értesítést kapott a Haggenmacher családtól, hogy gondoskodjék arról, a síugrósáncot mielőbb szétszedje és elszállítsa, mert rövid időn belül bekerítik a területet, a szövetség vezetői ismét a fővároshoz fordultak, amely azonban csak puhatolódzó tárgyalásokat kezdett, és rövidesen abbahagyta az érdemleges megbeszéléseket. Néhány napon belül a Haggenmacher család óriási mennyiségű vadonatúj szeges vaskerítést szállíttatott fel a Svábhegyre, és megkezdődött a hatalmas terület bekerítése. Szombaton, vasárnap és hétfőn (december 25-én, 26-án és 27-én) a pesti sízők még használták ezt a részt, mert a kerítés nem készült el.
A nagyszerű terep nem ok nélkül lett a sízők kedvence, ez volt a legváltozatosabb terület az egész Svábhegyen és János-hegyen. Kezdő, haladó és versenyző egyformán megtalálta a neki való helyet. Itt siklottak le azok is, akik a Disznófő vendéglő mellett, a zugligeti villamos végállomásáig szerették volna sílécen bejárni a hegyet.
„A Magyar Sí Szövetség vezetői természetesen azonnal kapcsolatba léptek a Haggenmacher-család jogi képviselőjével, és megindultak a tárgyalások arra vonatkozólag, hogy egyelőre legalább azt a területet engedjék meg – kizárólag a versenyzőknek használni, – amely a sí-sánchoz tartozik. A Sí Szövetség vezetői ígéretet is kaptak arra, hogy néhány napig még nem zárják le a síugró sáncot, az azonban kétségtelen, hogyha nem történik valamilyen megnyugtató megállapodás, a január közepére lekötött első nagyszabású nemzetközi síugró versenyt veszély fenyegeti. Ekkor kellene összemérnie erejét Budapest és Bécs válogatott sí-csapatának, és ez a mérkőzés bizonyára igen nagy közönséget vonzana az ugrópálya köré” – írta a Pesti Hírlap.
Bármennyire is drasztikusnak tűnt a síelők számára a Haggenmacherek lépése, jogilag nem volt kifogásolható, már csak azért sem, mert – ahogy az, ugye, ki is derült – a család már jóval a lezárás előtt figyelmeztette a síszövetséget, amely bármennyire is próbálta megoldani a problémát, a fővárosi vezetés érdektelensége miatt kicsúszott az időből. Arról, hogy pontosan mi módon oldódott meg a kérdés, a korabeli lapok nem nyújtanak információt. Feltételezhető, hogy valamilyen megegyezés születhetett a főváros és a Haggenmacher család között. A második világháború azonban később mindent átírt.

F. G.