A muravidéki karácsony terített asztala

Az egykori Muravidéken a szlovéniai magyarság körében a karácsony megünneplésekor az előkészület legalább olyan hangsúlyos volt, mint maga az ünnep megtartása. Az adventi időszak komoly kihívást jelentett a muravidéki gazdasszonyok számára, hiszen a hústól való tartózkodás sok ügyességet és találékonyságot kívánt.
Egy muravidéki család már az őszi betakarításkor szem előtt tartotta, hogy méltóképpen meg tudja ünnepelni a karácsonyt és megteríteni a karácsonyi asztalt. Amikor a búzát a malomba vitték, ügyeltek arra, hogy legyen finom őrlésű, kalácsnak való liszt is. A dió és a mák összegyűjtésekor, valamint a gyümölcsök aszalásakor szem előtt tartották, hogy megfelelő mennyiségű és minőségű legyen belőle a karácsony böjtjére és az ünnepi asztalra. Ugyanígy a vajat és a sózott túrót is gyűjtötték, hiszen szükség volt rájuk a böjt megtartásához.
Mivel nem volt olyan bőség, mint napjainkban, nagyon fontos volt az élelmiszerek megfelelő beosztása, tartalékolása és tartósítása. Nagy volt a becsülete egy-egy edény szilvalekvárnak vagy méznek, egy zacskó diónak vagy aszalt almának.
A háziasszonyok az adventi böjtben előszeretettel főztek bablevest, korpás ciberelevest, rántott levest, hajdinás gombalevest és aszalványokból, almából, körtéből, szilvából készült kompótot. Mivel a böjt miatt nem használhattak zsírt, az olajos ételek kerültek előtérbe, például a savanyú káposzta, a hagyma, a hagymásbab és a hagymáskrumpli tökmagolajjal. Emellett előszeretettel készítettek tejes és tejfölös ételeket, valamint tésztaféléket, így például gombucát, mácsikot és metéltet túróval, dióval vagy mákkal. Krumplit, málét és langalit sütöttek. Bellon Tibor a hetési karácsonyi asztalról szóló tanulmányában a karácsony böjtjének ételei és italai között az üres teát és a főtt tojást is említi.
A mai szentestei vacsorák elmaradhatatlan fogását, a halat a Muravidéken a szegényebb családok nemigen fogyasztották. A tél a disznóvágások ideje is volt. A tehetősebb családok, amelyek kétszer is vágtak egy évben, már az adventi időszakban megtartották az elsőt. Ez is a karácsonyi finomságok előteremtését szolgálta.
Visszatérve a karácsony étkezési szokásaihoz, a sütés-főzés már napokkal előbb megkezdődött, hiszen az ünnepek alatt nem illett nagy iramban dolgozni, csak a legszükségesebbeket hagyták az ünnepi napokra. Előre megsütötték a diós és mákos kalácsot, a karácsonyi aprósüteményeket, a mézes pogácsákat, valamint megfőzték a kocsonyát, a húsételeket. Kocsonyafőzéskor még arra is ügyeltek, hogy véletlenül se essen december 24-re, azaz a karácsony böjtjére, nehogy a finom illatok a böjt megszegésére késztessék a ház lakóit.
December 24-én már megterítették a karácsonyi asztalt, amely a Muravidéken a karácsony megünneplésének legfontosabb szimbolikus tárgya volt. A karácsonyi asztal elkészítésének emléke számos változatban maradt fenn vidékünkön. Radamosban például az asztalra tett ünnepi terítő egyik sarkába kenyeret helyeztek, erre került egy másik abrosz, amin étkeztek, majd a dagasztóteknő a sodrófával. Az asztal alá pedig egy szakajtóba magvak, egy kis köteg szalma és az ekevasak kerültek. A magvak a következő év jó termését és a bőséget voltak hivatottak biztosítani, így ezeket az ünnep elmúltával hozzákeverték a vetőmaghoz a jó termés reményében, néhol pedig a baromfiknak is adtak belőle, hogy bőven tojjanak.
A karácsonyi asztal alatti szalmaköteget az ünnep után az állatok alá szórták, a szénát pedig megetették velük, hogy szaporák és egészségesek maradjanak. A gazdasági eszközöket azért helyezték a karácsonyi asztal alá, hogy jól szolgáljanak a következő évben. Az asztalra helyezett tárgyakat aprószentek napján, újévkor vagy vízkeresztkor szedték le. Az asztalterítőt később vetőruhának vagy sütőabrosznak használták, hogy a termés bő legyen, a kenyér pedig megkeljen. Az éjféli mise volt a nap csúcspontja, amikor beteljesült Krisztus születésével az ünnep misztériuma. Mire a család hazatért, már ott állt a szobában, más helyeken pedig a mestergerendáról lógott le a karácsonyi életfa vagy termőág, aminek napjainkban is továbbélő változata a karácsonyfa.
A december 24-i szigorú böjt az éjféli mise után ért véget, a hazatérők már kóstolót kaphattak a karácsonyra készült finomságokból, a pecsenyéből vagy a kocsonyából. A karácsonyi ünnepkörben egyébként a kocsonyától eltekintve nem szívesen fogyasztottak disznóhúst, hanem inkább szárnyasokat, tyúkot, kacsát, libát, pulykát. Ezt azzal a magyarázattal tették, hogy az angyalok is szárnyakon repülnek a házba, s velük együtt az áldás és a szerencse is.Karácsony napja a családi együttlét ünnepe volt, a Muravidéken e napon nem illett más házához menni. Ebből az alkalomból a családi asztalra a legfinomabb étkek kerültek: aranyló húsleves, főtt hús tormával és paradicsommártással, sültek, perec, rétes, mákos és diós kalács, hájas sütemények, karácsonyi aprósütemények, aszalt gyümölcs, szilvalekvár. Ekkor szokták ugyanis először felbontani és megízlelni a télire eltett lekvárokat, befőtteket, savanyúságokat.
Szent István napján, vagyis december 26-án élénken élt az istvánozás, a névnapköszöntés szokása. István az egyház első vértanúja, valamint államalapító királyunk, Szent István névadó szentje. Ehhez az alkalomhoz fűződött egykoron a regölés szokása is. A regölés a legények és házasemberek termékenységvarázsló, párokat összeéneklő köszöntője volt. Karácsony másodnapját már nem számították szigorúan családi körben tartandó napnak, így ekkor megindult a szomszédolás és a rokonlátogatás. A névköszöntőket, regölőket pedig természetesen az a sok finomság várta, amit a háziak karácsonyra készítettek.

Kepéné Bihar Mária–Lendvai Kepe Zoltán