A művész és a sorskerék

Károlyi András és felesége, Böbe nagy szeretettel fogadnak otthonukban. Érkezésem előtt a Davis-kupát nézték, Fucsovics Márton játszik éppen.
„Lehalkítom a televíziót, így tudunk beszélgetni” – mondja, majd Örkény-módra azonnal belecsap a közepébe. Pontosan tudja, mire vagyok kíváncsi, nem először ad interjút.
Kiderül, hogy sok mindenhez ért. Tulajdonképpen bármi lehetett volna belőle. Építésztechnikumba járt, ám ott sokáig nem volt maradása. Túl jól rajzolt – annak ellenére is, hogy korábban sosem tanulta a mesterséget.
„A szívem mélyén mindig művészettel szerettem volna foglalkozni. De tudtam, hogy ez nem nyújt biztos megélhetést” – magyarázza. Restaurátorként folytatta tanulmányait, ám az sem volt az igazi: „Ez egy fantasztikus szakma, de engem a szabad alkotói életforma jobban vonzott. Fogtam magam, és átjelentkeztem képgrafikára. Na, igen, ezt már élveztem!”
A diploma megszerzése után tanárnak szegődött. Jól fizető állása volt: „Ezerforintos ösztöndíjat kaptam, plusz ezerkétszáz forintos fizetést. Gondoljon bele, milyen sok pénz volt az!”

– Nem gondolom, hogy csak a vaskos havi fixért vállalta a munkát… – akasztom meg.

– Persze hogy nem! Szerettem a munkámat. Amikor elkezd tanítani az ember, rájön, hogy bizony vannak dolgok, amiket nem lehet bebiflázni. Főleg azt nem, hogy mi a szép, és mi a csúnya. A művészet lényege a szemlélődés, a dolgok megértése és az igazságkeresés. Sokat fejlődtem tanárként.

– Gyerekként is ilyen volt? Szemlélődő?

– Háborús időszakban születtem. Órákig képes voltam elidőzni a nagyszüleim kertjében. Rácsodálkoztam a növényekre, a természetre. Meg akartam ismerni a világot. Bennem volt a naiv ösztönösség. Diákként nem rajongtam az iskoláért – bár szerintem minden normális gyerek így van ezzel. Számomra mindig az volt a legfontosabb, amit megtapasztaltam. Lehettem volna zenész; imádom a muzsikát, orgonálni is tudok.

– Mégis az ecset és a toll mellett döntött.

– Nem tagadom meg magamtól a zenét. Odavagyok a jazzért és a rockért is. A Beatlest egyenrangúnak tartom a legnagyobb klasszikusokkal. A dallam mindig bennem él. Tegnap foghúzáson voltam. Amíg fúrtak, kopácsoltak, addig a fejemben belekezdtem Beethoven kilencedik szimfóniájának belső hallgatásába, hogy elvonjam a figyelmemet a szörnyűségekről. Akkor jöttem rá, hogy ez egy áldott képesség. Szóval, evidens lett volna a zene, de a képzőművészetben tudok igazán önmagam lenni.

– A sorskerék – mint szimbólum – sok művében megjelenik. Vidám, humoros ember, alkotásai azonban nem ilyenek.

– Csupán arra szeretnék rávilágítani, amire édesanyám is tanított: nem szabad gyűlöletben, rossz lélekkel létezni. Ez roncsol. Én is megtapasztaltam a fájdalmat és a tragédiát, még sincs bennem fortyogó düh, a problémákat pedig igyekszem könnyen kezelni. De várjon, megmutatom az egyik kedvenc művemet! – mondja, majd a műterméből kihoz egy régi, 1993-as kiállításmeghívót.

A borítón ott van az első sorskerék, amit megalkotott. A belső oldalon pedig egy rövid szöveg, aminek „Ki ismeri Károlyi Andrást?” a címe. A magyar irodalom egyik emblematikus alakja írta a sorokat.

– Ismerte Mészöly Dezsőt? – kérdezem csodálkozva.

– Ismertem-e? Nagyon jó barátságban voltunk! Emlékszem az első találkozásunkra. Úgy ültem mellette, mint egy szorongó kisdiák. A társalgást úgy akartam izgalmassá tenni, hogy a műveltség irányába tereltem a beszélgetést. Ám amikor valamiért a nők kerültek szóba, minden megváltozott. Felvirult. Hirtelen rettentően érdekesek lettünk egymásnak. Végtére is ki a csudát érdekel, hogy mi a véleményem a Szent István-bazilika építészeti hibáiról?! Jó fejnek tartott – annak ellenére is, hogy nem ismertem olyan magas szinten Villont, mint ő. Ráadásul franciául sem tudtam. Amikor feljött a műtermembe, és megnézte a grafikáimat, azt mondta, olyan vagyok, mint Hamlet: szeretem a világot, de belelátok annak borzalmaiba is. Megmutatom a többi képemet, ha szeretné – ajánlja fel, és legféltettebb rejtekhelyére, a műtermébe invitál.

A szoba telis-tele festményekkel, tusrajzokkal és grafikákkal, egymás mellett sorakoznak a bekeretezett alkotások. Különleges élmény. A figurák kegyetlen őszinteséggel mesélnek életről, halálról, sorsokról. A művészi leltárból előkerülnek régebbi darabok is, köztük olyanok, amiket évtizedek óta csiszolgat.

– Nyolcvanesztendős… – kezdeném a mondatot, de hirtelen félbeszakít.

– Ki? Én? Még nem töltöttem be. Csak március végén leszek annyi. Addig még van két hónap!

– Akkor hetvenkilenc.

– Na, így már mindjárt más! Annyi vagyok. Ragaszkodom hozzá! Sokan mondják, hogy minek foglalkozom a korommal. De nekem ilyen a habitusom. Ha belenézek a távcsövembe, rájövök, hogy semmit nem változtam. Csak tapasztaltabb lettem. Mészöly is azt mondta, hogy olyan embernek ismert meg, akivel jókat lehet poharazni és dumcsizni a nőkről. Ugyanaz vagyok, aki voltam.

– Pályája elején még úgy gondolta, a képzőművészetre nem lehet anyagi biztonságot alapozni. Jó, hogy végül másképp forgott az a bizonyos sorskerék…

– Annyi minden van még ezen a világon, amire rá tudok csodálkozni! Szeretem az életet, imádok álmodozni. Esténként, amikor Böbével takarodót fújunk, sokszor bejövök ide, a műtermembe, és alkotok. Sosincs vége.

Boussebaa Mimi

Károlyi András Kései rálátással… című kiállítása február 17-ig megtekinthető a Galéria 12 Kiállítóhely, Kávézó és Borbárban (XII., Hajnóczy József utca 21.). Nyitva: hétfőtől péntekig 14.00–22.00, szombaton 16.00–22.00 óráig.