„A hazáért 1914–1918” 1. - Emlékmű a Tanítóképzőben

Az elesett magyar hősök emlékezetét először az első világháború idején, 1917-ben iktatták törvénybe. Abban az időben állt fel a Hősök Emlékét Megörökítő Országos Bizottság, amelynek feladata a települések emlékműállítási programjának lebonyolítása volt. A Hősök emlékünnepét az 1924. évi XIV. törvénycikk rögzítette, amely kimondta, hogy „minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját [...] a magyar nemzet mindenkor a hősi halottak emlékének szenteli”. Az ünnepet a kommunista időszakban – 1945-től – nem tartották meg.
A rendszerváltás után újra lehetett ünnepelni az elesett magyar katonákat, majd a 2001-ben elfogadott LXIII. törvény a kört hivatalosan is kibővítette mindazokra, „akik a vérüket ontották, életüket kockáztatták vagy áldozták Magyarországért”. Mindezek tudatában nem meglepő, hogy mindhárom XII. kerületi első világháborús emlékművet május végén állíttatták.
Időben az elsőt 1934. május 27-én, vasárnap avatták fel a Kiss János altábornagy utca 40. szám alatt, az akkori budapesti I. kerületi állami Tanítóképző Intézet első emeleti közlekedő-lépcsőházi előterében (a mai ELTE Tanító- és Óvóképző Karának épületében). A falon lévő bronz domborművön egy félmeztelen, ülő férfialak látható, amint egy zászlót és egy könyvet tart a kezében, utalva az épület tanításban betöltött szerepére. Az alak alatt elhelyezkedő márványtáblán mindössze „A hazáért 1914–1918” felirat, valamint a Tanítóképző hősi halottainak nevei olvashatók.Az intézetben akkoriban működött az 1928. március 24-én megalakuló Budapesti Állami Tanítóképző Intézeti Iskolatársak Egyesülete. A szervezet 1932-ben kezdeményezte, hogy kezdjenek gyűjtésbe egy méltó emlékmű felállítása érdekében.
1933. március 15-én felhívás jelent meg, amely tájékoztatást adott arról, hogy az iskola – a világháborúban hősi halált halt vagy harctéren szerzett betegség következtében elhunyt – növendékei iránti kegyeletes megemlékezés jeléül emlékmű készül az intézetben: „Legyen ez emlékmű a magyar nemzeti nevelés gondolatát mindenkor híven ápoló, nemes tradícióktól övezett s immáron mártírvérrel is megszentelt intézetünknek egyik hatalmas nevelő értéke! Állíttassék fel ez is annak az eszmének szolgálatára, mely intézetünk épületének homlokzatán imigyen van feljegyezve: Pro Paedagogia”.
Megkérték a növendékeket, hogy mindenki, akinek tudomása van arról, hogy diáktársa, pedagógusa meghalt az első világháborúban, jelentkezzen, mivel neveiket szeretnék feltüntetni az emlékmű alatt. Továbbá adományok gyűjtését kérték a támogatóktól és a tanulók családjától, hogy az alkotás méltó emléket állíthasson a hősi halottaknak.
Előbb 658 pengő és 51 fillér, majd a megújított kérelem nyomán 901 pengő gyűlt össze. Az egyesület elnöksége 1934 februárjában felkért néhány művészt az emlékmű tervezésének bemutatására. Tizenkét pályamű érkezett; a bizottság Horvay János szobrászművész véleményét is kikérte, és egyhangú határozattal Ruff András művészi tervét fogadta el.A műalkotás leleplezése 1934. május utolsó vasárnapján történt. Az ünnepségen a kultuszminiszter képviseletében megjelent Huszka János titkár, a főváros részéről pedig Boross Pál főjegyző. Jánosy Imre székesfővárosi iparostanonc iskolaigazgató ünnepi beszéddel avatta fel a művet. Mondandója jól szimbolizálja a kor nyelvezetét és a történelmi korszakot, a trianoni revízió reményével. Néhány részt idézünk alább.
„A mai ünnepnapon Tihozzátok szólok, fiatal Barátaim. Tihozzátok, kiknek bölcsőjénél a harangok szava helyett az ágyúk dörögtek. Azok, kiknek nevét ma kőbe véstük, a Ti elődeitek voltak. Itt jártak iskolába ők is, mi is. Ennek az intézetnek szelleme töltötte meg lelküket.”
„Ez az emlékmű kötelez, ez az emlékmű parancsol! Parancsolják: vegyétek át az ő hazaszeretetüket, az ő törhetetlen hűségüket, az ő áldozatkészségüket! […] Ennek a népnek Ti lesztek kertészei, s ha meddő lesz a fa, Ti feleltek érte! A mi hitünk nem veszett el, sőt minél keményebb a csapás, annál elszántabb.”
Ifjú barátaim, pályatársaim! Vigyázzatok, a mai naptól kezdve ez a szótlan kő és néma érc lesz lelkiismeretetek. Az a magabízó, jövőbe tekintő ifjú lesz a kísérőtök. Ott lesznek veletek akkor is, amidőn újból szól a kürt, amikor újból ágyú lesz a harangokból, míg újból a trikolór leng a Tátra ormán, míg újból teljes lesz Magyarország címere!”Az intézet nevében dr. Frank Antal igazgató vette át a szobrot, a következő szavakkal: „Fiúk! Fel a fejjel! Azzal veszem át az emlékművet, hogy »Szózatát« híven követjük. Azzal veszem át az emlékművet, hogy »Szózatát« minden nemzedék lelkivilágába sugározzuk. Azzal veszem át az emlékművet, hogy az abban megtestesülő példa alapján minden növendékünk majdan a nemzeti életnek egy-egy pontján egy-egy élő lelkiismeret legyen!"
Végül az ünneplők elénekelték a Himnuszt. A lehullott lepel mögül úgy tűnt fel az emlékmű, mint az örök tanítói hivatás képe. Fél térdre ereszkedő ifjú, jobbjában zászló, baljában könyv, mintha tudását és a lelkesítő zászlót felajánlaná az eszménynek, amelyre átszellemült arccal tekint, amely felé vezetni akar mindenkit. Az alkotás a mai napig látható az intézmény folyosóján, és arra emlékeztet minket, hogy mennyien adták életüket a hazáért. (Folytatjuk)

F. G.