„A díj az egész Hegyvidéknek szól”

– Hosszú utat tett meg a Hegyvidékig.

– Ahogyan mondani szokták, térben és időben is hosszú volt az út, de megérte, hiszen bár nem itt élek, mégis otthon érzem magam a Hegyvidéken. Szakmailag és emberileg egyaránt megérkeztem.

– Ön szerint is igaz, hogy az egészségügyi hivatás választja az embert, és nem fordítva?

– Hallani ilyen véleményeket, és biztos van is benne valami. Engem gyermekkoromtól kezdve vonzott az egészségügy, mindig ezen a területen akartam dolgozni. Ezért mentem szakirányú középiskolába. Kimondottan a csecsemők, gyerekek, iskoláskorúak érdekeltek, az iskola ezekre a feladatokra is felkészített. Innen egyenes út vezetett a Pécsi Orvostudományi Egyetemre, ahová fel is vettek, de egy év után, családi okok miatt, átjelentkeztem a szegedi Orvostovábbképző Intézet Egészségügyi Főiskolai Karára. Így lettem diplomás védőnő. Ez már tudatos döntés volt, gyerekekkel akartam foglalkozni.

– Megvalósult, amit szeretett volna?

– Miután levizsgáztam, hazamentem Kaposvárra, és a szakmámban kezdtem el dolgozni. Akkoriban az volt a szokás, hogy az újonc védőnő egy könnyebb mellett mindig megkapja a legproblémásabb körzetet. Én ezt egyáltalán nem bántam, hiszen ennél nincs is jobb tapasztalatszerzés. Rengeteg veszélyeztetett családdal kerültem kapcsolatba, egyedülálló anyákkal, rossz szociális körülmények között élőkkel, kis jövedelműekkel. Gyakori volt a koraszülés, a csecsemőkori és kisdedkori fertőző betegség. Különösen a légúti megbetegedések voltak jellemzők, ezen belül a gyermekkori asztma, ami nagyrészt a város elhelyezkedéséből adódik. A védőnő a gyermekorvos munkatársa, segíti őt; azon dolgoztunk, hogy ne csak kezeljünk, hanem megelőzzük a nagyobb bajok kialakulását. De a pénzügyi, természetbeli juttatásokra is javaslatot tehettem. Komplex feladat volt, nagyszerű iskola, aminek a későbbiekben jó hasznát vettem.

Mióta dolgozik Budapesten?

– 1981-ben kerültem a Bajcsy-Zsilinszky Kórházba mint körzeti védőnő. Hamarosan megszületett a két fiam. Amikor közösségbe mehettek, a nyolcadik kerületi Heim Pál kórházban helyezkedtem el, szintén körzeti védőnőként. Akkoriban az ottani körülmények sokban hasonlítottak a kaposvárihoz, ráadásul szintén egy problémásabb körzetet láttam el. Újabb tapasztalatokkal gazdagodtam, még több gyakorlati ismeretet szereztem. A napi feladatok részeként főiskolai hallgatóknak terepoktatást tartottam, órákat adtam az egészségügyi főiskolán, és részlegvezető védőnőként dolgoztam – izgalmas időszaka volt az életemnek.

– Mégis váltott, és önkormányzati munkát vállalt.

– Nem csak rajtam múlt! 1990-ben megtörtént a rendszerváltás, a dezintegráció keretében pedig az egészségügyi alapellátás a kórházakból az önkormányzatokhoz került. A nyolcadik kerületben is elindult az egészségügyi iroda működése, amelynek először a helyettes vezetője, fél év múlva pedig a vezetője lettem. Büszke vagyok azokra az évekre, hiszen úgy sikerült átvenni a Heim Pál kórháztól az egészségügyi alapellátáshoz kapcsolódó feladatokat, hogy ebből a közel százezer kerületi lakos gyakorlatilag semmit sem vett észre. Nem voltak fennakadások, működési problémák. 1992-ben vezették be a háziorvosi rendszert, a funkcionális privatizálás szervezése, bonyolítása szintén hozzám tartozott. A következő évben, a fővárosban először, mi hoztuk tető alá az egészségügyi járóbeteg-szakellátás kiszervezését a Vas utcai Balassa János kórháztól, megalakult a Józsefvárosi Egészségügyi Szolgálat, több mint négyszáz közalkalmazottal. A szakminisztérium felügyeletével modellkísérletként elindítottuk az otthoni szakápolás előzményeként felfogható home care szolgálatot, aminek a szakmai koordinátora lehettem. Ennek tapasztalatait használta fel később a jogszabályalkotó, amikor 1996-ban megírta az otthoni szakápolásra vonatkozó szakmai rendeletet. Mindeközben egészségügyi menedzseri képesítést szereztem, és egészségügyi szakiránnyal közigazgatási szakvizsgáztam.

– Aztán ismét megtalálta egy kihívás, mégpedig a magánszférában.

– 1996-ban elcsábítottak az Oxymentő Kft.-hez igazgatónak. Kicsit ugrás volt az ismeretlenbe, hiszen az Országos Mentőszolgálat mellett ez volt akkoriban az első alternatív mentőszolgálat. Három fővárosi kerületben százhúsz alkalmazottal végeztük a háziorvosi ügyeleti ellátást, foglalkoztunk betegszállítással, foglalkozás-egészségüggyel és mozgóőrséggel – ez utóbbi nagyrendezvények egészségügyi biztosítását jelentette. Hozzánk tartozott a Sziget, a Népstadion és a Budapest Sportcsarnok.

– Mégis visszakerült a közszolgálatba.

– A tulajdonos korai halála miatt fel kellett számolni a céget, ekkor kerültem a Népjóléti Minisztériumba, ahol megbíztak a szociális és egészségügyi terület együttműködésének koordinálásával, valamint az idősügyi szakreferensi feladatokkal. Hozzám tartoztak a többi között a szociális alapellátás, az időseket ellátó otthonok és nagyobb projektek, így a szociális intézmények rekonstrukciós programja, az akadálymentesítési program és a Széchenyi Terv idősek otthonaira vonatkozó pályázatai. A Magyar Máltai Szeretetszolgálattal közösen indítottuk el Magyarországon a jelzőrendszeres házi segítségnyújtás szolgáltatást. Volt munka bőven, unatkozni egy pillanatig sem lehetett, de én pontosan ezt szeretem – folyton előrelépni, eredményeket felmutatni. Volt olyan hónap, hogy négyezer kilométert utaztam, mert fontos volt számomra a vidéki szakemberek véleménye és a közvetlen kapcsolattartás.

– Hogyan került a Hegyvidékre?

– Jól éreztem magamat a szociális területen, nagyszerű emberekkel ismerkedhettem meg a minisztériumi évek alatt. Megtapasztalhattam, mennyire fontos, egyben áldozatos munkát végeznek a szociális szférában dolgozók. Sajnos a 2002-es kormányváltással a futó programok jelentős része leállt, úgy láttam, már nem tudok eleget tenni azokért a célokért, amiket kitűztem magam elé. Jött egy lehetőség a tizenkettedik kerületben, ahol az egészségügyi alapellátás átszervezését tervezték, ehhez kerestek egy szakembert, referenst, aki ezt lebonyolítja. Engem választottak, így visszatérhettem a szakterületemre, az egészségügyi közigazgatásba.

– Mi volt az első feladata?

– A vélemények kikérése és egyeztetések után új feladatellátási szerződést kötött az önkormányzat a háziorvosokkal és a fogorvosokkal. Megtörtént valamennyi háziorvosi és fogorvosi praxis privatizálása. Így a kerületi egészségügyi alapellátásban csökkent a közalkalmazottak – védőnők, szakápolók, gyógytornászok, iskolaorvosok – létszáma, nyolcvanhat főről harminckettőre. Ez akkor több mint kétszázmillió forint megtakarítást jelentett az önkormányzatnak. A képviselő-testület a lakosságszám csökkenése miatt megszüntetett három háziorvosi és egy fogorvosi körzetet, mindeközben kárpótlást fizetett a nyugállományba vonuló orvosoknak. A döntés eredménye, hogy több háziorvos praxisának finanszírozása javult, mivel a megszüntetett körzetekből a betegek átmentek a kisebb kártyaszámmal rendelkező háziorvosokhoz. Elindult az Egészséges Hegyvidék prevenciós program, 2017-től 2020-ig a háziorvosi rendelők felújításának programja – nyolc rendelő teljes felújítása már befejeződött –, valamint 2018-tól a betegirányítási modellprogram. Mindezeken kívül is van még bőven tennivaló!

– Sok mindennel foglalkozott, mire a legbüszkébb?

– Talán a legfontosabb, hogy az önkormányzati feladatokat ellátó egészségügyi szakemberekkel, a kerületi egészségügyi intézményekkel, a polgármesteri hivatal munkatársaival és az önkormányzat vezetésével kivétel nélkül kiváló a kapcsolatom. Ez másképpen nem is működne, csak együtt tudunk eredményt elérni. A Batthyány-Strattman László-díjat éppen ezért úgy tekintem, hogy mindnyájunknak, az egész Hegyvidéknek szól.

– Korábban már kapott állami és kerületi elismeréseket is. Hol szerepel a mostani díj ezen a hosszú listán?

– Ez egy életműdíj! Bár valóban vannak más elismeréseim is, és mindegyiket óriási megtiszteltetésnek tartom, mégis, talán ez a mostani egy kicsit közelebb áll a szívemhez, mert erre az önkormányzat és a Magyar Orvosi Kamara Budapesti Területi Szervezete közösen javasolt. Az a két szervezet, amelyik pontosan tisztában van a munkámmal.

sm.