Egy elfeledett Ady-emléktábla az egykori Délivasút kávéházban

Január 27-én volt száz éve, hogy meghalt a huszadik század egyik legjelentősebb magyar költője, Ady Endre, aki a Hegyvidéken is többször megfordult. Nemcsak az egészségügyi problémái miatt, hanem pihenni, kávézni, szórakozni is járt ide.
Azt bizonyára többen tudják, hogy Ady rendszeres vendége volt az Alkotás és a Schwartzer Ferenc utca sarkán egykor működő Délivasút kávéháznak, azt azonban talán kevesebben, hogy a Donreich Hermanné által 1906 körül alapított helyen 1936-ban a tulajdonos emléktáblát állíttatott a tiszteletére. A Budai Napló és a Pesti Napló 1936. szeptemberi száma is ír erről.
A csendes kis budai kávéházat Ady 1910-ben fedezte fel. Donreich Hermanné így mesélt a kezdetekről: „Sokszor eszembe jutott már, hogy tulajdonképpen miért is kezdett Ady idejárni. Nagyon megtetszett neki egy Lujza nevű felírónőm. Meg kell hagyni, csinos teremtés is volt. Kreolbőrű, feketehajú, kékszemű leány volt Lujza. […] Éjjel két-három óra tájban bejött két úr. A fiatalabbik hamarosan odajött hozzám a kasszába, és azt mondta, hogyha tudnám, kicsoda az a másik úr, biztosan rögtön elengedném vele a kisasszonyt, a Lujzát. És mondta, hogy az az úr Ady Endre. Én azt feleltem: – Nézze, ma Ferenc József az első az országban, de ha az jönne, akkor se engedném, mert rendnek kell lenni. Különben elmenne a kávéfőző is, és mindenki, és én itt maradnék egyedül. – Hát az urak megnehezteltek, és elmentek, hogy soha többet ide be nem teszik a lábukat. Két óra múlva visszajöttek, és elkezdtek pálinkázni. Megvárták, míg hat óra lett, akkor a kisasszonyt leváltották, ők meg elkísérték. Így ismerkedtünk meg mi Ady Endrével. – Mi lett a Lujzából? – Eltartott vagy másfél évig az ismeretségük. Én úgy tettem, mintha nem vettem volna észre. A lány se nagyon beszélt, de egyszer másszor nem tudta megállni, hogy el ne dicsekedjék: Adynál volt uzsonnán. Azt hiszem, Ady támogatta is a lányt. […] Nem takarékoskodott a költő a hozzá írott versekkel. Amikor már hajnalban leoltottunk a kávéházban, leült egy sarokasztalhoz, ahová még jutott az utcai gázlámpa fényéből és öt perc múlva kész verssel állt fel az asztaltól. Gondolom, ma is meg kell lennie több Lujzához írott versének. Egy szép napon eltűnt Lujza az üzletből. Mindenki azt hitte, hogy Ady vette el. Azonban később egy másik hölggyel jelent meg a költő, aki a felesége volt. Legnagyobb meglepetésünkre így tudtuk meg, hogy a költő megnősült.”Ady hat éven át mindennap meglátogatta a kávéházat, ennek állít emléket a tábla a költő állandó asztala fölött, pusztán ezzel a szöveggel: „Ady Endre 1910–1916.“ A költségeket a kávéház tulajdonosnője állta, aki az avatáskor bevallotta, nem hitte volna, hogy ilyen híres ember lesz vendégéből. „Az írásait, amiket nekem ajándékozott, mind eldobáltam. Bevallom, nem hittem, hogy lesz belőle valaki. Annyit támadták abban az időben, hogy senki sem bízott a sikerében.”
Az emléktábla-állítás Donreich Hermanné ötlete volt, akit 1934-ben Szabó Lőrinc arra biztatott, hogy ne álljon el az ötletétől. A táblát eredeti szertartással avatták fel. A pincéből felhozták a legrégibb, legfinomabb üveg bort, és Ady közel tizenöt kávéházi barátja jelenlétében hozzákoccantották az emléktáblához. A bor végigfolyt a vékony márványtáblán, így a fekete, vésett betűk is „megízlelhették” azt az italt, amit a költő hajdan szívesen kortyolgatott.
A barátok és ismerősök mind köszöntőt mondtak. Elsőként Tóni bácsi, Konecsny Antal fizetőpincér beszélt. Az ő kapcsolata azért is volt igen szoros Adyval, mert együtt kezdték pályafutásukat a kávéházban: Antal úr 1910-ben került a Délivasúthoz, fiatal, 26 éves pincérként. Hat évig mindennap kiszolgálta Adyt, sőt, a költő kívánságára rendszeresen vele mulatott.
Az egykori fürge pincér így emlékezett: „Dany Gyurka volt akkor a cigányprímásunk. Ha mulatni akart Ady úr, csak intett és már ott is voltunk az asztalánál. Mellé kellett ülni és vele inni, nótázni. Kedvenc szokása az volt, hogy leült, velünk a mai konyha helyén volt különszobában és mindenkinek el kellett énekelnie a saját nótáját. Az én nótámat gyakran ötször is elénekeltette egymásután.” Érdekes, hogy Adynak nem volt egyetlen kedvenc éneke sem. „Mi is gyakran érdeklődtünk. Olyankor azt felelte: Hát sose fogjátok megtanulni, hogy minden szép nóta az én nótám?”
Minél többet ivott, annál finomabb lett, folytatta beszámolóját a főpincér. „Mindenkiben csak az embert látta és ez nekünk, egyszerű alkalmazottaknak érthetően jól esett. Hajnal felé nem egyszer azt mondta, hogy úgy érzi magát, mintha hercegekkel mulatna. Természetesen ezt mi nem hittük el, de a kedves közvetlensége tetszett. Előfordult, hogy elnyomta az álom az asztalnál. Ott kellett vele maradni végig, mert jaj lett volna, ha felébred és nem vagyunk ott. Egyszer felajánlotta, hogy legyek a titkára. Nevettem és azt gondoltam: »Minek akarsz te titkárt, hisz magadnak sincs semmid.« De sokszor megbántam aztán, hogy nem lettem a titkára.”Mindenki tudott egy történetet, őrzött valamilyen kedves emléket „Ady Bandiról”, aki itt nem költő volt, hanem egyszerű fogyasztó. De olyan fogyasztó, akit mindenki szeretett. A kávéház kedvence.
Az 1924-ben a Hegyvidék legjobb kávéháza címmel kitüntetett Délivasút túlélte a két világháborút, ám mint a legtöbb hasonló helyet, 1950-ben államosították, beolvasztva a Budapesti Vendéglátóipari Vállalatba. A sok tulajdonosváltás, belső átalakítás megpecsételte a sorsát. Bizonyára ekkortájt tűnhetett el az emléktábla, amelyről semmit sem tudunk. Később ezen a helyen működött a Velence étterem, majd egy Pizza Hut, de volt játékbolt és „turi” is. Jelenleg az egyik fele bank, a másik része üresen áll.

F. G.