Jókai Mór édesanyjának első látogatása a Svábhegyen

Jókai Mór 1853-ban vette meg svábhegyi birtokát. Akkor még mindössze egy rozzant ház állt, és csak kökény, galagonya, bodza nőtt rajta, ám két keze munkájával pár éven belül igazi, mai szemmel nézve biomintakertnek tekinthető gazdaságot teremtett. A vételt családjának is többször eldicsekedte leveleiben.
Így esett, hogy Jókai édesanyja, Pulay Mária szerette volna látni, hol és milyen birtokot és házat vett a fia, 1854 nyarán tehát Pestre utazott a családdal. Az „Arany-sas” vendéglőben szálltak meg, miután ez esett legközelebb Jókaiék pesti lakásához, akik ekkor már a svábhegyi nyaralóban laktak. Miután az író értesült családtagjai érkezéséről, elment hozzájuk a vendéglőbe, és elmondta, ha tudja, hogy jönnek, előre szólt volna, hogy nyugodtan használják a pesti házukat, mert az ilyenkor üresen áll. Mielőtt távozott, megállapodtak, hogy másnap reggel egy svábhegyi fuvarost küld értük, mert a pesti és budai fiákerek lovai nincsenek hozzászokva a hegyi út járásához, és igen könnyen felmondják a szolgálatot a legelső kapaszkodónál.Váli Mari emlékiratíró nagyon szépen fogalmazott a látogatásról az Emlékeim Jókai Mórról című könyvében. Ő Jókai Mór unokahúga volt, s miután férje és gyermeke is meghalt, Jókaiékhoz költözött. Még nagybátyja életében elkezdte lejegyezni a visszaemlékezéseit, ezekből sok mindent megtudhatunk Jókai hétköznapjairól is. Át is adjuk neki a szót, az alábbiakban az ő beszámolójából következnek részletek.
„Igen szép reggelre virradtunk a kirándulásra szánt napon s a svábhegyi alkalmatosság már jókor reggel odaállt az »Arany-sas« kapuja elé. Nagy érdeklődéssel néztem kocsikázásunk közben azt a nagy forgalmat, melyet Pesten a reggeli bevásárlások s mindenféle szállítmányok okoztak haladó kocsink körül. Hát még a Duna gyönyörű látképét, a Lánchídon való átkelésünk alkalmával! A Lánchídon átérve, olyan helyre jutottunk, a milyenen eddig még soha nem jártunk, t. i. át kellett haladnunk a nemrég megnyílt budai alagút sötét üregén, mert erre vezetett a legközelebbi út a Svábhegy felé. Belekerült jó ötnegyed órába, míg folytonosan szépen ápolt szőlők közt kanyargó és sok helyen bizony elég meredek és vízmosásos úton feljutottunk a svábhegyi »hét ház« nevű, falusias házacskából álló házcsoporthoz. E hét kis ház által képzett rövidke utca végén, egy völgy aljában, fáktól árnyékolt, füstölgő kéményű kis házra mutatva, azt mondta kocsisunk svábul: »Ez itt a Jókai-villa.« Azután kereket kötve, nekifordította lovait a völgybe vezető ereszkedőnek, mely mellett mindkét oldalon magas homokkő part húzódott végig. Pár perc múlva a jobboldali part nyitott kapuban végződött. Ezen a kapun ment be a mi kocsink s egy új ültetésű, kis hársfákkal szegélyezett, széles úton odahajtatott a nyaraló konyhaajtaja elé, hol Móricz bátyám látható örömmel szedett le bennünket a kocsiról. Majd mellette termett Róza néni is, ki könyökig feltűrt ruhaujjával, hullámos fekete haján hátra kötött fehérbabos, piros selyemkendővel sietve törülte le kezeit, hogy kezet foghasson, – mert bizony épen egy liba bontásán fáradozva találtuk az ünnepelt művésznőt. – Olyan bolondos a szakácsnőm – magyarázta, – hogy mivel ő nevelte ezt a libát, semmi áron sem akarta se tömni, se megölni; sőt még a felbontásánál is sírva fakadt. Nekem kellett megkönyörülnöm rajta, meg magunkon is, hogy délre pecsenye nélkül ne maradjunk. Ha nem restellik, jöjjenek ide anyámék is, az eperfa alá, míg kénytelen munkámat elvégzem. Mindjárt készen leszek már. Nagyanyám kedvteléssel nézte e munkáját, jól kezébe állt a dolog!Két deszkapad volt az eperfa alatti malomkő asztal mellett, azokra a padokra telepedtünk le mindnyájan – természetesen Móricz bátyám is – míg Róza néni átadhatta a feltisztított libát szakácsnőjének. Róza néni munkájának végeztével a házacska előrészén levő kis verandához vezettek bennünket, mint egy varázslatra előttünk feküdt, lent a völgyben egész Pest város, a Dunának északon és délen a láthatárba olvadó ezüst tükrével. Olyan csodaszép panoráma volt ez, hogy az enyémek ajkán elhalt a szó nagy meglepetésükben. Jobbról a Gellérthegy guggolt a Duna partján, melynek citadellájába egészen bele lehetett látni madártávlatból, a veranda előtt elterülő széles földteraszról. A várhegy meg a lábaink előtt feküdt. A királyi palota udvarában puszta szemmel is meg lehetett számlálni az ott járó embereket. Mindnyájunkat egészen elbűvölt az elénk táruló gyönyörű látkép, a melyhez fogható nem sok lehet az egész világon. – No, azt ugyan jól tettétek, hogy ezt a tündéri szép fekvésű helyet szereztétek meg magatoknak, – mondta megelégedéssel Jókai édesanyja. – Micsoda pompás levegőt élvezhettek itt! Ez maga megfizethetetlen kincs. Elmutogatta azután Móricz bátyám, – míg Róza néni érzékeny szakácsnője után nézett, – hová ültette el a komáromi szülői ház kertjéből hozott bokrokat. A jázminok és centifoliák a veranda előtti terasz két oldalán találtak pompás új otthont. Egy homokkőből rakott lépcső vezetett le az aljba, hol már néhány sor szőlőtőke dicsekedett vele, hogy őket milyen szép rendben tartja a gazdájuk. Odább gondosan karókhoz kötözött paradicsom-telep ragyogott, fénylő vörös, érett gyümölcsei tömegétől. – Róza nagyon szereti a paradicsomot – mondta jóságosan mosolygó arcával Móricz bátyám. – Annyit befőz évenként, hogy meg lehetne benne fürdeni. A paradicsom-tábla után, a többféle babbal beültetett ágyakat mutatta be; azután az ekeli ropogós fekete cseresznyefákat, melyek szép dús, sötétzöld lombozatukkal dicsérték új hazájuk talaját. Füvet, fát, bokrot figyelmesen megnézegetve, körüljártuk az egész fundust (telket), mialatt boldogan tervezgette Móricz bátyám: hová mit szándékozik még telepíteni. A nyaraló nyugati oldalán sima térség terül el, – ebből vezetett a fiatal hársfákkal szegélyezett út a kapuhoz. Ennek a területnek délfelőli része kissé emelkedett volt s ott szederfáktól környezve állt egy deszkaalkotmány: a »Sufni« (fészer), melynek egyik oldala ideiglenesen istállóvá volt alakítva s benne egy alacsony tarka tehénke, a »Szegfű«, meg egy szép nagy szürke csacsi, a »Csárdás« volt.A »Sufnin« (fészeren) túl egy kis völgykatlan következett, abba voltak ültetve a komáromi reineclaude (ringló) fák és sok berzencei szilvafa. – Ez lesz itt a szilvás, amott pedig, a közlekedési út mellett elvonuló part árnyékában szőlő-lugast plántálunk, meg fügefákat; az előtte való térségen pedig igen szép dinnyéim vannak már, – magyarázta Móricz bátyám. – Jövő évre építünk a »Sufni« (fészer) előtt egy jóra-való istállót, meg majoroslakást, mert most a házacskának négy szobája közül egyben a majorosék laknak és a mi konyhánkon főznek. De jövő nyáron, mikor kijöhetünk, már megszűnik ez a kellemetlen közös konyha. Mikor mindent körüljártunk, felvezetett bennünket Móricz bátyám a kis nyitott verandára. Ott fent ült egy asztalka mellett »kis Róza« (Jókainénak a 60-as években elhunyt leánya) hímződobon valami szép fehér hímzést öltögetve.
Ebédhez a verandán terítettek s mire tálaltak, előkerült Róza néni apja is, (hosszú, sovány öregúr volt Benke), meg az öreg Kovácsné, kinek a közeli Sauer-vendéglőben volt egy kis szobácskája. Igen jó, magyaros ebédet kaptunk; volt töltött káposzta is, a mi akkor, a nyári időben újságszámba ment; a töltelékek gyenge szőlőlevelekbe voltak takarva.Különösen jól ízlett mindenkinek a helyben termelt pompás sárgadinnye. Boldog, vidám hangulat uralkodott az ebéd lefolyása alatt; de mikor épen a feketekávét töltögette Róza néni rézfogantyús üveg lombikjából, egy legényke állított be a verandára. Nyitott levelet hozott, de szóbeli üzenetet is mondott mellé, t. i., hogy »a majszter úr szépen tisztelteti a ténsasszonyt, fizesse ki már a régi kontóját, mert ő tovább nem várhat!« Szegény Móricz bátyám felugrott az asztal mellől és félrehívta a küldöncöt. Miután az távozott, újra visszaülve helyére, azt mondta Róza néninek: – Eligazítottam a dolgot, kedves jószágom! Még az ebédlőasztal mellett ültünk, mikor Egressy Gábor, Tóth József és ifj. Lendvay Márton termettek előttünk. Gyalog jöttek fel a hegyre, egy csésze jó kávéra, puha kalácsra, mert Róza néni igen finomat, foszlósat tudott dagasztani. Kedves anyám pedig azt kérte uzsonna idejekor, hogy hadd kóstolja ő most meg azt a híres, jó svábhegyi tejet forralatlan állapotban. Mire Róza néni mindjárt hozott saját kezűleg egy nagy köcsög reggeli tejet, melyből midőn egy pohárkával megivott kedves anyám, elismerte, hogy hasonló pompás ízű tejet csakugyan soha sem ivott még. Erre a kijelentésre a művész urak is kedvet kaptak a hideg édes tejre s pár perc alatt kiürült a nagy cserép tejesköcsög. Olyan hirtelen elröpült az idő a vendégek élénk, szellemes társalgása mellett, hogy egyszerre csak előállt az a fogat, mely reggel kihozott bennünket, a svábhegyi fiáker, amelyet nagyanyám délután félhat órára rendelt ide. Távoznunk kellett hát erről a feledhetetlenül kedves helyről. Szíves búcsúzkodások után, egy kimondhatatlanul kellemesen eltöltött nap emlékével indultunk vissza Pestre, hogy onnét másnap Komáromba utazzunk. Nagyanyám (Jókai édesanyja) igen meg lett volna elégedve svábhegyi tapasztalataival, ha az a szabó-kontó história nem zavarja a nagyon kellemes benyomást.”
A részletes leírásból tudhatjuk, hogy Jókai kertje már 1854-ben is csodás kis birodalomként üzemelt. Habár még sok minden nem volt meg, pár év alatt azok is elkészültek. A Költő utcában található park ma is gyönyörű és látogatható, sőt, a tájvédelmi körzetté alakított területen néhány esztendeje ismét szőlőt kezdtek művelni.

Földváry Gergely