Kertjeink vendégei nyáron
Ilyenkor, a nyári kánikulában főleg a kert növényeivel szoktunk foglalkozni, azokat óvjuk a kiszáradástól. Pedig tollas, pikkelyes vagy épp szőrös szomszédjaink is ott vannak körülöttünk, és élik életüket, amelybe – szerencsés esetben – időnként kicsit mi is bepillanthatunk.
A Hegyvidék egyik átlagosnak mondható társasházában élünk, ahol van kert is. Olyan, mint sok helyütt: akadnak egészen szép részei, de megtalálhatók az évtizedek óta alig bolygatott zugok is.
Úgy gondolom, hogy az itteni állatvilág hasonló lehet, mint a XII. kerület más kertjeiben. Tavasszal például egy meglehetősen hosszú kígyót találtunk, amely éppen az előző ősszel levágott száraz ágak kupacán sütkérezett. Majd’ egy méter hosszú volt, hátán barna pikkelyekkel.
Azonnal az jutott eszembe, hogy minden hazai kétéltű és hüllő védett, így nyomban fel is hívtam a kerületünkben székelő Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesületet (MME), hogy megkérdezzem: jó helyen van-e ez a hüllő a kertben. Megnyugtattak, hogy a szóban forgó állat egy erdei sikló, amely elterjedt a környéken, bár rejtőzködő életmódja miatt nagyon ritkán kerül szem elé. Védett, de nem kell külön intézkedni, mert hatékonyan megvédi magát, azaz elbújik egy csendes szegletben.
A történet több tanulsággal is szolgált. Egyrészt megtudtam, hogy kertünket a hazai viszonyok között nagynak számító hüllővel is megosztjuk. Másrészt pedig: ha ilyen kérdéssel szembesülünk, akkor könnyen és gyorsan tudunk szakszerű segítséget kapni.
Néhány hónappal később, már a nyári melegben arra lettem figyelmes, hogy a kert füvén, valamint a gyep helyén növő ibolyalevelek között egy madárfióka lapul. Tisztes távolból alaposabban megfigyelve láttam, hogy egyszer csak egy fekete rigó száll le, és megeteti a kicsit, aki néhány másodpercig élénken eszik, majd az utolsó falatot is lenyelve ismét láthatatlanná válik a levelek között.
Laikusként nem tűnt túl megnyugtatónak a röpképtelen fióka helyzete a talajon, ezért a korábbi sikeren felbuzdulva újra az MME-nél érdeklődtem. Gyorsan kiderült, a fekete rigónál elég gyakori, hogy nyár derekán a cseperedő fiókák elhagyják a fészket, még mielőtt repülni tudnának. Ilyenkor a szülők tovább etetik őket, és vigyáznak is rájuk. Akár egy a szinte láthatatlan apróságot kiszagoló macskát is elkergetnek a közelből. Szóval, ebben az esetben sem kell tenni semmit, csak biztosítani a környék nyugalmát, mert a fűnyíró, vagy a focizó gyerekek ellen még a legvehemensebb rigópár is tehetetlen.
Arról, hogy a kertekben élő emlősökről se feledkezzünk meg, ők maguk is gondoskodnak. A tavasszal gyakran szem elé – és sajnos kerék alá – kerülő sünök nyáron nagyon elfoglaltak. Őket leginkább szürkületben lehet meglátni, amikor esti vadászatukra indulnak. Részben a kerületbe kihelyezett tábláknak – amelyek az utcán átkelő sünökre hívják fel a közlekedők figyelmét –, részben pedig az állatok megváltozó nyári viselkedésének köszönhetően ilyenkor már nem a meleg aszfalt, hanem inkább az árnyas bokrok alja vonzza tüskés hátú barátainkat.
A denevérekkel nem sok dolgunk akad, mégsem teljesen láthatatlanok. Ha egy meleg nyári nap estéjén felnézünk az égre, egészen nagy bőregerekben is gyönyörködhetünk, amint éppen némán ritkítják a rovarokat.
Az elmúlt hónapokban alig látott mókusok viszont most júliusban mintha ismét előkerülnének. Sőt, nemcsak előkerülnek, hanem szinte kihívóan viselkednek; fel-alá rohangálnak a fatörzseken, és hangosan prüszkölve fogócskáznak. Ilyenkor akár három példányt is látni egyszerre az egyébként magányos állatokból.
A jelenség magyarázata a szaporodási időszakukban keresendő. A tavaszi első fészekalj felnevelése után a vörös bundás mókusok újra párt keresnek, és őszig még egy almot felnevelnek. A párkeresés leglátványosabb része a nőstény körül erejüket fitogtató hímek versengése. Ebbe a kergetőzésbe annyira belemerülnek, hogy közben akár néhány méterre is megközelítik a bámészkodókat, vagy megközelíthetővé válnak. Aztán, persze, ha észreveszik a közelséget, egy pillanat alatt továbbállnak, a törzs túloldalára felkapaszkodva.
Azonkívül, hogy a Hegyvidék büszke lehet, amiért természetközeli környezetével otthont ad ezeknek az erdei állatoknak, az őshonos – és védett – mókusok szaporodása azért is fontos, mert élőhelyüket az Amerikából behurcolt szürke mókusok veszélyeztetik. Szerencsére a XII. kerületben még csak a cibókának, kelempájsz madárnak vagy evetkének (van ilyen nevű utcánk is a Széchenyi-hegyen) nevezett európai mókus van jelen, de a versengés kimenetele hosszú távon igencsak kérdéses, mert a szürke mókusok olyan betegséget terjesztenek, ami a vörös rokonok pusztulását okozza. Ezért különösen fontos, hogy a városi környezetben élő mókuspopulációk megerősödve találkozzanak majd a nyugatról érkező szürke mókusokkal.
(Barta)