„Létem minden pillanatát próbálom örömben megfürdetni”
Barátságos, napfényes, apró irodában találkoztunk az Andrássy úti Magyar Művészeti Akadémia székházában. Nem elkülönülő, hatalmas dolgozószobára vágyott Fekete György, miután felállt az MMA elnöki székéből, hanem arra, hogy emberek között legyen, hogy segítsen, dolgozzon. A Hegyvidék legújabb díszpolgára azt vallja, az öröm az, ami igazán életben tart minket.
– Egy olyan embernek, aki már megannyi kitüntetést, elismerést kapott életében, Kossuth- és Munkácsy Mihály-díjas, a Nemzet Művésze, mit jelent az, hogy a kerület, ahol él, a díszpolgárává választotta?
– Ez olyan, mint amikor gyerekkoromban édesanyám hozzám lépett, és megsimogatott. Tehát nem valami nagy ajándékot adott nekem, nem egy új ruhát, játékot vagy filmjegyet, hanem buksisimogatást. Ettől nagyon boldog voltam, még az ebéd is jobban esett utána. Szóval, igen jólesett, köszönöm szépen azoknak, akiknek az eszébe jutott, akik megszavazták. Nagyon örültem neki.
– És mit jelent az ön életében maga a kerület, a Hegyvidék?
– Ha egy 87 éves ember azt mondja, hogy az élete hetvenhárom esztendejét többé-kevésbé egy helyen töltötte, két megszakítással, akkor ebben minden benne van. Ide jártam elemibe, a Városmajor utcába, az első középiskolás országos mezei futóbajnokságomat a Városmajorban nyertem. Itt voltam főiskolás, az Iparművészetin, a Zugligeti úton, és ugyanitt nemzetőr 1956-ban, ami után börtönben is ültem. A Tornalja úton társasházat építettem, a Vércse utcában pedig az otthonomat. Egy házban élünk a fiammal, itt nőttek fel az unokáim, a dédunokáimmal – most már hárman vannak – vasárnaponként együtt ebédelünk az udvaron. Ahol lakom, háromszáz-négyszáz méteres sugarú körben nyolc Kossuth-díjas él. Ez itt a kerület szíve. A Hegyvidék egyébként is otthona a magyar művészeknek. Sokan éltek, élnek itt, Jókai Mórtól kezdve Schrammel Imréig. Ez nem lehet véletlen. Benedek István író, aki szintén itt lakott, a haláláig azon dolgozott, hogy próbálta számba venni, ki mindenki élt és él ebben a kerületben, s lenyűgöző eredményt hozott a névsora. Sajnos a könyvét már nem tudta megírni, és felesége halálával a kutatási anyaga is odalett. Nagyon reménykedem abban, hogy valaki majd újból feltérképezi. Aki tehát azt mondja, hogy a tizenkettedik kerületben lakik, az húzza ki magát!
– Inspiráló lehet ilyen környezetben élni.
– Már csak azért is, mert errefelé minden van: hegy, völgy, rét, utak, parkok, járművek – és persze emberek. Amikor a Vércse utcába költöztem, szőlők voltak itt. Utána kezdtek el épülni a társasházak. Vadidegen emberek jöttek, az utcán már nem találkoztam a régiekkel. Most megint elérkezett egy nemzedékváltás ideje, sok a fiatal, tologatják a babakocsikat az utcában, egyre kevesebb az idős ember, de ez nem tölt el szomorúsággal. Hiszem, hogy az élet nem a születéstől a haláig tart, hanem előtte is volt, és utána is lesz. Boldogan veszem tudomásul, hogy megéltem ezt a kort, és szeretnék majd azokkal találkozni a túlvilágon, akik a jó barátaim voltak… Itt élek tehát, egy fantasztikus kertben, ha nem is a közepén, inkább az alsó felében felépített házban, ami azt is jelenti, hogy keményen próbára teszi az állóképességemet, amikor hazamegyek. Ötvenhat lépcsőt kell felfelé és lefelé megmászni – de lehet, hogy ez is hozzájárult a fizikai jóllétemhez. Ezt a házat 1974-ben vettem. Egy födém nélküli romépület volt, egy konyhával és egy szobával. Lassan haladtunk előre. Egy év múlva hozzátettünk egy szobát, majd még egyet, tizenöt év múlva rákerült egy emelet, hogy a fiam családja lakjék a földszinten, én pedig fent, a műtermemmel. Ez egy folyamatos építkezés volt.
– A 85. születésnapját egy nyolcvanöt részből álló famozaikkollázzsal ünnepelte, ami szintén nem kis munka lehetett.
– Amikor végleg elmúlt az idő, hogy belsőépítészeti tervezéssel foglalkozzam, és először mentem nyugdíjba a négy „nyugdíjba menésem” közül, eszembe jutott református lelkész apám régi mondása: az öregkort kell a legjobban megtervezni! Elhatároztam, hogy újra az iparművészettel kezdek foglalkozni. Kitaláltam egy olyan famozaikkollázs-technikát, amibe az összes hagyatéki anyagomat, aranyat, ezüstöt, ikonokat, szerszámokat, családi emlékeket, fényképeket, talált tárgyakat beledolgoztam. Nyolcvanöt éves koromban nyolcvanöt művet állítottam ki a Vigadóban. Egyrészt annak bizonyítására, hogy nem éltem hiába, másrészt hogy nem tudok munka nélkül élni. Nekem reggeltől estig csinálnom kell valamit.
– Tudna egyáltalán olyan igazi nyugdíjas lenni?
– Dehogy tudnék! Ebben sok minden megakadályozna: az unokáim, a dédunokáim, akikkel állandóan foglalkozni kell. A fantasztikus, csak a toszkánai tájakra jellemző, hatalmas kert, amivel rengeteg a munka, és ha lehet, én nyesek, én gereblyézek. Természetesen a fizikai erőm messze nem olyan, mint régen volt. De azokkal a gondokkal-bajokkal, a betegségekkel, amik a korral járnak, nem foglalkozom. Ha valami olyat tapasztalok, ami rendkívüli és számomra idegen, akkor elmegyek orvoshoz. Beszedem a gyógyszereimet, a vitaminjaimat, és előírom, hogy mennyi fizikai munkát kell teljesítenem egy nap. Azonkívül gumiszőnyegen elvégzek naponta kétszer húsz perc gerinctornát – és sosem adok magamnak felmentést!
– Egyszer azt nyilatkozta, hogy nem tudna csak egyfajta munkát végezni, egy dologra koncentrálni, mert abba belehalna.
– Volt egy szívműtétem ezelőtt húsz évvel. Papp Lajos szívsebész akkor azt mondta: próbáljak mindennap három-, négyféle dolgot csinálni, mert ezt szeretné a szervezet, az immunrendszer. Néha nem könnyű, hol sikerül, hol nem. Általában meg tudom győzni magamat. Papp Lajos azt is állította: ahhoz, hogy az ember jól legyen, körülbelül ötven százalék a körülmény, az adottság, az orvos, a gyógyszer. A másik ötven tőlünk függ. Én ezt az ötven százalékot kőkeményen próbálom kifacsarni magamból.
– Ebben segíthet az a két fogalom is, amiről egy interjúban azt mondta, a legfontosabbak az ön számára: az otthon és a szeretet.
– Igen. A szeretet, az elképesztő… A fiammal alig tudtam foglalkozni, mert dolgoztam. Az elhunyt feleségem fantasztikus anya volt. Az unokáim teljesen más foglalkozást választottak, mindkettő közgazdász. Az ő jövőképük és elképzelésük a világról távol áll az enyémtől. Most itt van a három dédunokám, a hat, a három és fél és a másfél éves, az ő szeretetük példátlan bizalomban nyilvánul meg. Amikor együtt vagyunk, akkor egyek vagyunk. Utána „szétválasztódunk” öregemberré és kisgyerekké, de amikor együtt vagyunk, az csodálatos dolog. S van még egy fogalom! Freund Tamás agykutató megállapítása szerint az összes emberi attitűdök közül az, ami az embert leginkább életben tartja – az öröm. Én mániákus hittel vallom, hogy kevés olyan dolog történhet meg a világban és az életben, aminek nincs meg az örömtartománya is. Nemrég egy kiváló akadémikusunk temetésénél – fogódzkodjék meg, ez felháborítónak hangozhat az első pillanatban! – örülni tudtam. Mert arra gondoltam, milyen fantasztikusan teljesített az idős éveiben is, és hogy az elmúlásban nem azt kell keresni, hogy ő nincs, hanem azt, hogy ő volt. És hogy egy időben voltunk. Nem mondom, hogy boldogan mentem haza, de emiatt kevesebbet sírtam belül. Ma is ott tartom őt az emlékeim között, és tudok vele beszélgetni délutánonként. Azt hiszem, az én életem titka abban rejlik, hogy létem minden pillanatát próbálom örömben megfürdetni. Mindig igyekszem hatni a körülöttem lévőkre, hogy ők is így éljenek. Hasznukra lesz, ha tudnak örülni.
Kálmán Alida