Hegyvidéki fák, cserjék, liánok

Amikor az őshonos fás szárúakról van szó, először az erdőkre gondolunk, hiszen ezekben található a fák és bokrok többsége. Magyarországon az edényes növényfajok száma mintegy 2500, a tizedük fás szárú faj – hívta fel a figyelmet Csontos Péter botanikus, élővilágvédelmi szakértő, aki a Hegyvidék és tágabb értelemben a Budai-hegység fás szárú növényzetét mutatta be a Hegyvidéki Kulturális Szalonban.
A Magyar Tudományos Akadémia doktora elsőként a leggyorsabban elterjedő, úgynevezett pionír fákról beszélt. A Hegyvidéken ebbe a csoportba tartozik a sárgás, zöldes virágairól és repítőkészülékes terméséről közismert korai juhar. Több faja létezik, a XII. kerületben találkozhatunk még mezei és hegyi juharral is, az utóbbi különösen a János-hegy magasabb részein gyakori.
Egy másik pionír fa a virágos kőris, amely szép, fehér, habos virágzattal rendelkezik. Érdemes tudni róla, hogy szeretik a kabócafélék és más szúró szájú rovarok, amik a fa nedvét fogyasztják, ezért mannakőrisnek is nevezik. Rajta zenél a mannakabóca.
A nagy tömegben előforduló, erdőalkotó fák közé tartozik a kislevelű hárs. Gyakran többtörzsű, szereti a köves, görgeteges hegyoldalakat, mint amilyen a Hárs-hegy. Érdekes az ezüst hárs is, amelyet az ezüstös levélfonák határoz meg. Jól érzi magát parkokban, közterületeken.
Mindenki ismeri az erdő szorgos katonájának is hívott gyertyánt. Könnyen vetemedik, göcsörtös, sokáig kevésbé becsülték, leginkább tüzelőfának használták. Csillebérc közelében áll egy nagyon öreg gyertyán, ezen jól látszik a fonadékos törzs- és ágszerkezet. A nagy erdők egyik alapfaja a kocsánytalan tölgy, a Budai-hegységben lépten-nyomon találkozhatunk vele. Sziklalakó növény, míg a kocsányos tölgyek az alföldi erdőkben találhatók. A Hegyvidéken nagyobb számban fordul elő a csertölgy, amelynek levelei megnyúltabbak, hegyesebben fogazottak, termésén a kupacspikkelyek nyúlványai láthatók. A kocsánytalan tölgy kérgét kisebb, a csertölgyét mély repedések, barázdák tagolják, ezek mélye ráadásul vörös színű. Utóbbi kérge a hirtelen hideg hatására hosszában gyakran behasad, ennek nyoma pedig maradandó.
Szürke, hatalmas törzsű, boltíves ágrendszer jellemzi a bükkösöket, amiket a természet templomának is neveznek. A KFKI mögött látni öreg bükkfákat. Magjuk ehető, nem annyira ízletes, mint a gesztenye, viszont szénhidrátokban gazdag táplálék.
Az erdőalkotó fák mellett jól megélnek a gyümölcsfák. Ilyen a barkócaberkenye, amely ehető, ízletes gyümölcs, és akkor a legfinomabb, ha megcsípte a dér. Még jobb ízű a lisztes berkenye, ez – ellentétben a házi berkenyével – nem fanyar.
A sajmeggy, vagy törökmeggy kissé fanyarkás, kora tavasszal virágzik, elsősorban tölgyesekben fordul elő, megtalálható a Hunyad-oromnál és a Sas-hegyen. Tetszetős a termése, érés közben színeződik a pirostól a mélybordóig. Feltört magja aromás, fűszeres ízű, a sumérok és az egyiptomiak előszeretettel használták ízesítéshez.
Nagy méretű, sárga virága és felfújt hüvelytermése teszi különlegessé a pukkanó dudafürtöt. Ha rálépünk, valóban nagyot durran. Hasonló termésű a mogyorós hólyagfa is, amely gyakori a Hárs-hegyen és a János-hegyen. Lecsüngő virágzata fehéres, igen kellemes, kókuszos illatú. Kedvelt cserje az aranyeső, amely ugyan valóban megnyerő, ám a magjai mérgezők. Valójában a Dunántúlon őshonos, de ma már a Budai-hegységben is gyakori.
Kora tavasszal, ha sárgás virágok lepik el az erdőt, tudhatjuk, hogy a húsos sommal van dolgunk. Ennek terméséből kiváló lekvár készíthető. Kicsit mostohatestvére a veresgyűrű som, pedig ez a növény nagyszerűen alkalmas sövénynek. Attraktív cserje a vörös termésű ostorménfa, amely a Sas-hegyen különösen jól érzi magát. Ötzi nyílvesszőjét ebből készítették. A felsorolásból kihagyhatatlan a kökény, az egyik leggyakoribb hegyvidéki cserje. Ínségesebb időkben a terméséből lekvárt főztek.
Az ükörkelonc horizontálisan ellaposodó, ágrendszerű cserje, szereti a tölgyeseket. Bogyóit kettesével növeszti, ráadásul ezek összenőnek. Erre utal az ükörke elnevezés.
Sok helyütt megtelepszik a gyepűrózsa, amely számos színben pompázik, legalább ötven változata létezik. A Budai-hegység egyik érdekessége a cserszömörce, ennek északi elterjedésének határa éppen a hegyvidéki régió. Az epifitonok közé tartozik az élősködő, örökzöld, fehér fagyöngy, amelynek ragacsos termését a léprigó terjeszti. A tölgyön kívül bármilyen fán megjelenhet, ezzel szemben a sárga, lombhullató fagyöngy éppen a tölgyet kedveli.
Dísznövénynek sem utolsó az erdei iszalag és a burgonyák családjába tartozó ebszőlő csucsor. Mindkettő lián, utóbbi előszeretettel fut fel a kerítésekre – arra viszont figyeljünk, hogy a termése mérgező! Ízletes termést hoz a kis méretű cserjék népes táborát gyarapító csepleszmeggy, amely védett, ritka faj, és a szintén őshonos törpemandulához hasonlóan a sztyeppeken igazán elterjedt. A sziklákon élő heverő naprózsa a törperózsák bonsaija, különlegessége, hogy virágai egyetlen napra nyílnak ki.
Vajsárga virágú a jajrózsa: ez az egyetlen rózsánk, amelynek fekete a csipkebogyója. Jókora virágokat és tüskés csipkebogyót növeszt a parlagi rózsa, amelyre a Széchenyi-hegyen könnyű rátalálni.

sm.