Hová és meddig mehetünk?
Fejfák, sírkövek, sírhantok, sírfeliratok a világ különböző tájairól. Halál és élet nyomai együtt, mindez személyes hangon. Temetőkben készült fényképek, versek, haikuk, valamint egyéb írások láthatók a Jókai Klub legújabb, szeptember 28-ig látogatható kiállításán, amely az Ars Sacra Fesztivál eseménysorozatának részeként nyílt meg.
A Hegyvidéken élő, hatgyermekes fotográfus, Walton Eszter eredetileg okleveles építész, de végül nem a szakmáját választotta. „Amikor elutazom valahová azért, hogy megismerjek egy másik népet, kultúrát, mindig meglátogatom a temetőt is. Így születtek ezek a képek, ez a kiállítás” – vallja jelen anyagával kapcsolatban, amelynek egyes képeihez Hegyi Zoltán írt haikukat, de olvashatunk egyéb irodalmi idézeteket is, például Saint-Exupéry, Maxim Gorkij, Petőfi Sándor, Széchenyi István, Milan Kundera sorait, valamint teológusok és egyházatyák írásait.
De vajon miért lett a kiállítás címe Quo vadis?, azaz Hová mész? Erre a kérdésre bemutatkozó szövegéből kapunk választ: „…mert temetőben sétálva akarva-akaratlanul is eszünkbe jut az, hogy hová és meddig mehetünk”.
Walton Eszter járt a többi között a londoni Highgate temetőben, amit 1839-ben nyitottak meg, Lisszabonban, a híres Prazeres temetőben és egy prágai temetőben, de itthon is sok helyen: a Farkasréti temetőben télen fotózott, a Kerepesiben ősszel, a Kozma utcai izraelita temetőben tavasz elején – ezen a képen gyerekeket is látunk. Felkereste a miskolci avasi református temetőt, a Nógrád megyei, szentlőrincpusztai elhagyott temetőt, valamint a márianosztrai rabtemetőt, amelyben az a bizarr, hogy az őrzők és az őrzöttek egy helyen nyugszanak.
Kiderült, hogy vannak ám „vidám” temetők is! Ilyen a már említett lisszaboni is („prazeres” azt jelenti: „örömök”), amely a legnagyobb és legszebb a városban, az Estrela negyedben található. A kripták sora fölé lilán virágzó bokrok hajlanak. A kép mellett olvasható a hely rövid története: 1833-ban jött létre a nagy kolerajárvány miatt. Halottak városának nevezik. A kulccsal zárható sírkamrákban kétoldalt polcokra helyezik a családtagok koporsóit, a szemközti fal kicsi ablaka alatt egy miniszentély szolgál imahelyként. Olyanok ezek a közel egyforma házak, mint a kis kápolnák, amelyek szabályos utcahálózatot alkotnak a temetőben.
Walton Esztert különösen megragadják a jelek: liliom, borostyán, pálma, pipacs, pelikán, galamb, kígyó, bárány, lefelé fordított fáklya, koszorú és kavicsok. „Annyiféle jel, ahány kultúra. Egy biztos, az emberiség történetében a legtöbb kultúrában a temetetlenség a legborzasztóbb szerencsétlenségnek számított, illetve számít ma is. Mindnyájan fontosnak tartjuk megadni elhunyt szeretteinknek a végtisztességet, a méltó nyughelyet. Ez lehet az utolsó gesztus. A sírok megmutatják az ember lelkének gazdagságát” – véli a művész.
Míg a fotográfus a művészet nyelvén szólította meg az egybegyűlteket, Skublics Máté, Miskolc-Selyemrét plébániai kormányzója a Biblia és a kereszténység vezérfonalára fűzte fel megnyitóját. Beszélt a temetés szertartásáról is, amely reményt és vigaszt nyújthat minden halandónak.
A Bibliában először akkor van szó temetésről, amikor Ábrahám eltemeti a feleségét, Sárát, és ehhez vásárol egy földdarabot a hettita Efrontól, amelyen egy barlang található. Az Írás szerint erre azért van szüksége, hogy „eltegye az arca elől a halottat”. A temetéssel kapcsolatban talán ez az ember legelső igénye.
Istennek azonban sokkal nagyobb terve van: Ábrahám, miután megveszi ezt a földet a barlanggal, és oda temeti a feleségét, megalapozza Izrael népének jogát arra a területre. Évezredekkel később ez az előkészítési folyamat egy asszonytól született emberben teljesedik be. Ő is meghalt, mint mindenki más, de legyőzte a halált. Nem maradt a sírban, feltámadt, ezzel ezt a győzelmét átadja mindazoknak, akik hisznek benne. Innentől számítják a keresztény temetési szertartások megjelenését.
„A keresztény temetésben benne foglaltatik a Krisztustól jövő remény, hiszen Isten azt ígérte nekünk Krisztus által, hogy feltámaszt minket, és ennek zálogát adta, az ő fia feltámadását. Ezért a keresztények számára a halál nem végleges, hanem egy elszenderülés – mondta az egyház képviselője, majd így folytatta: – E hit segítségével, ha megjelenik az ember életében a keresztény kegyelem, egészen másképp tud a halálba belépni. Ezt bizonyítják mindazok a tanúk, különösen a vértanúk, akik ezzel a reménnyel léptek át a túlvilágra. A kereszténységben az első igazán fontos síremlékek a vértanúké…”
Skublics Máté végül így zárta szavait: „Az egyház azoknak ígér búcsút, akik látogatják a temetőt, imádkoznak az elhunytakért és mindenkiért, akinek ma szembe kell néznie a halállal. Ezért nemcsak november elején, máskor is fontos megtennünk ezt. A halál egyikünknek se lesz könnyű, azonban az Úr reményt ad, és ebben a reményben értelme lesz a szenvedéseinknek, a keresztünknek.”
A megnyitó záróakkordjaként a fotóművész gyermekei, Walton Katalin és Walton Eszter Kocsár Miklós Saltus Hungaricus I., II. tételét adták elő zongorán és fuvolán a Jókai Klub színháztermében. Ezután egy családias agapé vendégei lehettünk a kertben.
Szepesi Dóra