Tízezrek ünnepelték a halált – kivégzések a Városmajorban
Ahogy a Városmajor történetét bemutató cikksorozatunk első részében írtuk, a parkban egykor sétahely, piac, szórakoztatónegyed és korcsolyapálya is volt. Kevesen tudják, hogy a 19. század közepén még kivégzőhely is működött a város első közterén. Ma talán nehéz elképzelni, hogy ahol ringlispíl forgott, és sört csapoltak, ott korábban bitófa is állt. Térképek, korabeli újságok és Gábor Ármin Barna kutatásai alapján most annak járunk utána, pontosan hol lehetett a városmajori vesztőhely, és hogyan zajlott akkoriban egy nyilvános kivégzés Budán – amikor a halál még a népünnepélyek egyik látványossága volt.
A török uralom után újjászerveződő Budán a városi önállóság egyik legfontosabb jelképe a pallosjog, vagyis a halálbüntetés kiszabásának és végrehajtásának joga volt. A város ezt a jogot a bécsi adminisztráció és a helyi katonai parancsnokság ellenében igyekezett kivívni, hiszen utóbbi saját hatáskörben akarta tartani a büntetőügyeket.
A budai pallosjog születése
Hosszú viták és akadályoztatások után végül 1693-ban a kormányzóság Budát támogatta, elismerve jogát saját vesztőhely létesítésére. A város 1695-ben szerződtetett hóhért, és 1699-ben készült el a kőakasztófa, amely az Óbuda felé vezető úton, a mai Kolosy tér környékén, a Mátyás-hegy oldalában állt. Ez lett Buda első állandó kivégzőhelye, amely egyben a városi önrendelkezés megerősödésének is szimbólumává vált.
Az első budai kőakasztófa felállítása után Buda vesztőhelyei fokozatosan követték a város fejlődését és terjeszkedését. A 18. században a halálbüntetés nemcsak jogi, hanem közegészségügyi eszközként is megjelent: 1739-ben, a pestisjárvány idején gyors-akasztófákat (schnell-galgen) állítottak fel Buda és Budakeszi határában, hogy elrettentsék a vesztegzárat megszegőket. Ez ugyancsak a Hegyvidék területére esett.
A korabeli térképeken még az akasztófa is látszik, a Szépjuhászné utáni leágazáson túl, a mai Budakeszi úton állt egykor. Ezek fából ácsolt, ideiglenes vesztőhelyek voltak, de a Budakeszi határában emelt akasztófa emléke sokáig fennmaradt – a környéket még a 19. század közepén is Akasztófa-tisztásként emlegették.
Közben fokozatosan csökkent az egykori újlaki vesztőhely jelentősége: a 18. század végére a környék beépült, eltűntek a nyilvános kivégzésekhez szükséges terek. Ezért az 1840-es években a Városmajorba, az Ecce Homo-rétre (a mai fogaskerekű-állomás, a sportpályák és a Városmajori Gimnázium környékére) helyezték át a budai vesztőhelyet, ahol a kivégzések már nem a középkori elrettentés, hanem inkább a tömeglátványosság, a népünnepély jellegét öltötték magukra.
„Népünnep” a városmajori bitófa körül
A 19. század közepére a Városmajor nemcsak a budaiak egyik legkedveltebb szórakozóhelye, hanem a nyilvános kivégzések új helyszíne is lett. A század elejétől a parkban cirkusz, bábszínház, ringlispíl és más vásári látványosságok szórakoztatták az alsóbb néprétegekből érkező közönséget – s ezek sorát egészítették ki olykor a ritkán megrendezett, de hatalmas tömegeket vonzó kivégzések.
A Krisztinaváros peremén fekvő új vesztőhely jóval közelebb esett a lakóházakhoz, mint a korábbi, távoli óbudai akasztófadomb, így a kivégzések könnyen megközelíthető, tömeges látványossággá váltak, amelyekre gyakran több tízezer ember gyűlt össze – szinte a fél város. Bár a 19. század derekán a halálos ítéletek száma már csökkent, 1843–44-ben még többnek a végrehajtása is megtörtént. Ezeket sajátos, teátrális előkészületek előzték meg. Az elítéltet három napra „kipányvázták” – közszemlére tették a siralomházban vagy a vesztőhely közelében –, a nép megtekinthette, sőt, gyakran hősként ünnepelte őt.
Az Ecce Homo-réten zajló kivégzéseket a korabeli újságok is rendszeresen emlegették – mint a város egyik legnagyobb népgyűjtő látványosságát, ahol a halál is a közönség szórakozásává vált. A Pesti Hírlap 1843. november 16-i száma így írt egy esetről: „Múlt héten végeztetett ki a budai városmajor melletti réten egy közlegény az Este (előbb Esterházy) sorezredből, ki káplárját, nem tudjuk bizonyosan mi okból? agyonlőtte. A kipányvázás három napjaiban tömérdek közönség látogatá az elitéltet, úgy hogy végre fegyveres erővel kellett a mindig növekedő tömeget e szomorú, szív- és velőtrázó látványtól eltiltani, melyhez leginkább nőszemélyek — s nem épen a legalsóbb osztályból — tolakodtak, hogy az alig 19 éves fiatal rabtól pár virágot kapjanak — emlékül. De ha különféle épületes elmélkedésekre adnak alkalmat ezen »magának érdem lett büntetésére, s mások rettentő példájára« szolgálandó kivégzések előzményei, mit mondjunk magáról a kivégzés adásáról, midőn látjuk, hogy majdnem félváros talpon van , s pedig olyanok is, kik máskor még ágyban szoktak nyújtózni, hogy a gonosztevőt, mint valamely híres vagy közönségesen tisztelt halottat, a vesztőhelyre kikísérjék, s a kivégzés után — mint ez alkalommal történt — az akasztófa közelében felállított sátrakban lakomázzanak s dőzsöljenek késő estig, s azután mámoros fővel seregesen tódulnak haza. Az avatatlan azt gondolná, hogy valamely népünnepen voltak.”
A 19. század közepének nyilvános kivégzései – bár tömegeket vonzottak – egyre élesebb bírálat tárgyává váltak a korabeli értelmiség és sajtó részéről. A lapok és a közéleti szereplők hangsúlyozták, hogy a halálbüntetés látványos, romantizált bemutatása inkább a bűn dicsőítéséhez vezet, mintsem elrettentéshez.
Nem véletlen, hogy a tömeges események során gyakoriak voltak a lopások és rendbontások is – ahogy a Jelenkor is beszámolt róla 1844. március 10-én: „Múlt hétfői akasztásnál 3 tolvajt kaptak tetten, az egyik órát, más kettő pedig zsebkendőket lopott. […] A nézők számát nagyítás nélkül 20 ezerre tehetni, s reggeli 4 óra után csoportonkint özönlött már a kandi sokaság Pestről Budára, mely visszajövet közben nem győzé magasztalni a bakó piros bársonysüvegének ragyogó arany hímzését, s azon ügyességét, mellyel műtételét végzé. Egész estig számos ember tivornyázott a bitók körül rögtönöztetett csapszékekben. Ez elég szomorú s rendőrségileg csakugyan rosszallható, azonban ilyes majd mindenütt fordul elő, hol nyilvános kivégzések történnek.”
A tudósítás jól érzékelteti, hogy a kivégzések sokszor inkább vásári dorbézolássá, mulatsággá fajultak, mintsem a törvény tekintélyét erősítették volna. Az akasztófát egyébként nem állandóan, hanem csak a végrehajtás idejére építették fel, ezért térképeken nem jelölték – de a szerkezete valószínűleg megegyezett a korban elterjedt cölöp- vagy oszlopakasztófáéval.
Az idők során a vesztőhelyet a Városmajorból kissé kijjebb, a mai Kútvölgyi lejtő, Kútvölgyi út és Szilágyi Erzsébet fasor által közrezárt magaslatra helyezték át, amely mögött akkoriban temető húzódott. Ennek oka részben a Városmajor vigalmi negyedének terjeszkedése, részben pedig a jobb rálátás biztosítása lehetett.
Bizonyára erről számol be a Budai Hiradó 1846. január 20-án: „A budai városmajor azon részét, hol eddig az akasztások mentek véghez, el akarják adni; ismét egy mulatóhelylyel kevesebb lesz tehát, a két város közelében." Az 1850-es évekre már innen tudósítottak a lapok a kivégzésekről, és a leírások szerint a holttestek napokig lógtak a bitófán – a látványosság és elrettentés hátborzongató egyensúlyában.
A Budapesti Hírlap 1856. május 31-i tudósítása már a kivégzések új helyszínéről, a temető melletti dombról ír, amely a mai Kútvölgyi út és Szilágyi Erzsébet fasor környékén feküdt: „Tegnap máj. 30-a Budán a Krisztinavárosban a városmajortól nem messze a temető melletti dombon egy halálosítélet végrehajtásának volt reggeli 7 órakor az oda felgyűlt roppant közönség szemtanúja.” A leírásból azt is megtudjuk, hogy a halálra ítélt Krakkóból érkezett Budára, és „magát rosz magaviseletével tünteté ki, gaztetteit feleségének meggyilkolásával tetézte, minek következtében a törvény által rá kimondott kötél általi halálos büntetés alá jutott. Hullája nap lementéig, szokás szerint, a bitófán függött.”
A Fájdalmas Krisztus üzenete
Különös legenda fűződik a városmajori vesztőhelyhez. A Fájdalmas Krisztus-szobrot, amely ma is áll a fogaskerekű végállomásánál, egy Rothe Mária nevű asszony emeltette 1725-ben. A korabeli források „Ecce Homo” (Íme, az ember) néven említik, arra utalva, hogy itt állt egykor Buda vesztőhelye, és a szobor a kivégzettek emlékét őrizte.
A kutatások szerint azonban ekkor még Újlakon volt az akasztófa, így a történet inkább csak mítosz, bár nem kizárt, hogy később a vesztőhely idekerülése új értelmet adott a szobornak. A műalkotás német felirata is erre utalhatott; mintha a halálba indulóknak szólt volna a Jeremiás siralmainak talapzatra vésett mondata: „Oh, ti mindnyájan, akik átmentek az úton, figyelmezzetek és lássátok, ha vagyon-e fájdalom, mint az én fájdalmam.” Sajnos ma már nem olvasható a felirat.
Egyes kutatások szerint a bitófa a fogaskerekű közelében, négy akácfa között állt, akárcsak a Fájdalmas Krisztus. Azt, hogy pontosan milyen szerepet játszott a szobor a kivégzések idején, ma már nem tudjuk, de annyi bizonyos, hogy szoros kapcsolat volt a vesztőhely és az alkotás között – akár fizikai közelségben, akár szimbolikus jelentésében. A 19. század második felében a szürreális „népünnepek” egyre erőszakosabb és botrányosabb jelenetekkel jártak együtt, ezért Ferenc József az egész monarchia területén betiltotta a nyilvános kivégzéseket.
A Városmajor sötét múltja azóta feledésbe merült, a hely nem a halálra, hanem az élet és az irgalom üzenetére emlékeztet. A Fájdalmas Krisztus-szobor ma a csendes megváltás jelképe ott, ahol egykor az ítélet szólt.
Földváry Gergely